/még szombat éjjel álmodtam egy nagyon furcsát, ami nem hagy nyugodni, így kénytelen vagyok lejegyzetelni. Anyai nagymamám, aki már 9 éve halott, volt a főszereplő, és ugyanúgy találkoztam vele, mint ahogy az utolsó éveiben: feküdt, már csak halovány emlékeként sajátmagának, csak egy porhüvely, amiben még a két szem csillogott, tekintett körbe, és simogatott - már amikor néha újra magához tért. Nos vele találkoztam, úgy az ágyán fekve, ahogy láttam, a látványhoz már hozzászoktunk, de ugye igazán mégsem lehet, aztán valami injekcióért kellett elmennem, amit aztán később beadtak neki. Otthon voltunk, a nagyszülői lakásban, a régi fények, ...hallom az ingaóra lassú ketyegését a falon, a zöld kúszónövény a plafonnál, a mérhetetlensok könyv illata a régimódi könyvespolcról, meg a bélyeggyűjtemények, érzem a fotel durva kárpitját, meg a műbőr karfájának fényes feketeségét... és ekkor besétált nagyi, frissen, erőteljesen, hófehér marcell hullámos haja szépen fésülve, még egy kis smink is volt rajta talán... hogy neki ez az utolsó napja, kapott egy injekciót, amitől az összes maradék energiáját egy utolsó napba sűrítheti, és elbúcsúzhat. átöleltem és akkor nagyon mélyről, nagyon régről felfakadt a sírás, ő meg csak simogatta a hátam, hogy semmi gond, én meg öleltem, és búcsúztam. és tudtam hogy ez egy ajándék alkalom, egy soha vissza nem térő, amire annakidején nem volt lehetőségem. és öleltem tovább amíg tehettem.../