azért elég fos volt így négy napig, minden reggel kórházba menni, és ott éhgyomorra végigvárni a sorodat, hogy aztán kapjon orrcseppet, ami láthatólag felmarta végig az orrát, mert iszonyúan bőgött tőle, aztán attól ilyen kis drogosra bebódult (belassult), majd jött a műtősfiú, bevitte, bent iszonyú sikítozás, amíg vénát próbálnak neki szúrni, (most van egy eldurrant, illetve mindkét kézfején meg mindkét könyökhajlatában is lila), aztán csend (benyomják az altatót), majd kihozzák a kórterembe egy kiságyba totál beállva, és nézni a kis élettelen testet ahogy lassan felszárad.. lassan visszatér a csillogás a szemébe. és elkezdi hajtogatni hogy "haza haza! vége" és persze még nem lehet menni, mert várni kell egy órát, aztán meg itatni kell, és utána lehet menni vele haza, ekkor már dél van vagy 1 óra. utána meg fájdalomcsillapítón él, és még így is megy a "fáj, fáj a lábam"
és újra menni kell hétfőn. ki húsvétolni jár, ki kórházba ugye 
és még mindig nem dőlt el hogy lesz-e belőle műtét, avagy sem, mert az egyik sebe csúnyább, ott van esély a II/2-es státuszra. A műtét: vesznek bőrt a combjából, és ráfeszítik a sebre hogy ránőjön. 
azért félreértés ne essék: nagyon rendes mindenki ott a dokik, nővérkék, műtősfiú is, tudom hogy a legeslegjobbat akarják és teszik is Zsófinak, szóval megyünk megyünk megyünk. és tudom hogy nem lesz nyoma, még ha műtét is lesz belőle

Szóval pont egy hete ebben a pillanatban látta meg Zsófi a nagyvilágot, amikor kiszáguldott belőlem.

Őrület. 

Még mindig nem tudok napirendre térni az egész dolgon, se azon hogy vége a terhességnek, se azon hogy itt szuszog épp tejkómában mellettem ez a kis ziziszagú csodalény.

Sokat bőgök, ezért se tudok még semmit összeszedetten írni, mert csak rágondolok valamire és folyik a könnyem-taknyom. Igen, tudom, rakás hormon szórakozik velem, de akkor is döbbenet hogy mennyire nem tudom kontrollálni a sírást. 

Az egyik legfurább hogy ugyan maga a terhesség egyáltalán nem hiányzik, pedig ezt sok helyen olvastam, mégis maga az út, mint egy Camino, most hogy véget ért, rettenetesen nagy űrt hagyott maga után. Ahhoz tudnám hasonlítani (messziről, hunyorogva), mint amikor egy nagyon nagyon jó könyvet olvas az ember és véget ér. Komolyan, amikor mentem már felöltözve a kórházban körbe a nővérektől, dokiktól elköszönni, csak egy-két szót tudtam kipréselni, hogy ne előttük bőgjek egy kiadósat. Mint egy Spielberg film végfőcíménél...

Aztán meg ugye a bőgés azon amikor Zsófi a szemembe néz, vagy egyáltalán. Lélegzik.

Apropó lélegzés: eleinte tiltakoztam hogy tesóm odaadja a légzésfigyelőt, mondván mi a fenének, nos, az első - még légzésfigyelő nélküli - este után éveket öregedtem: állandóan felkeltem megnézni hogy vesz-e még egyáltalán levegőt. 

Olyan illékonynak tűnik, álomszerűnek, hogy ez hihetetlen hogy egyszer csak itt terem egy ilyen pici, törékeny csomag.

Szóval asszem innentől (nálam is) nyálblog.

Ezt illusztrálandó egy kép, amin épp a bölcsőben szuszog az eb-szemű én-szájú gyerek.

Vagyok, sőt, vagyunk, csak épp net és laptop és gépezési kedv nélkül, még a kórházban. Hétfőn-kedden mehetünk haza, majd otthonról jobban lesz talán kedvem írni. Mondjuk nem is az írással van a baj, mert kedvem az lenne, nem is kevés, egy csomó mindent szeretnék írni, megosztani, elmesélni, de nincs időm, mert non-stop csodálnom kell egy gyereket itt mellettem.

Nem egy Anne Geddes modell, azt látom én is, de számomra elképesztően csodálatos élmény volt amikor először a szemembe nézett, és eb nézett vissza rám. 

Na, majd még mesélek

Ma is voltam NST-n, már azt se tudom hanyadik, tiszta rutinosan megyek, szerintem már felcsatolni is tudnám a cuccost, kiértékelni meg már pláne megy. 

Az NST-s szobában van ugye öt CTG gép, és azokra kötik a soron következő öt kismamát. Ez egy olyan szerkentyű (Cardio TokoGráf) hogy van két tappancsa meg egy kapcsoló, amit a kezedbe nyomnak, az egyik tappancsot a baba szive fölé próbálják passzítani, a másikat a gömbölyhas tetejére, és te meg nyomkodod a kezedben lévő kapcsolót amikor érzed hogy megmozdul a gyerek. Egy fél órát lóg mindenki minimum a gépen, ezalatt mint egy szeizmográf megy a gép melletted, és jegyzeteli a gyerek szívhangját a folyamatos papírcsíkra, meg a másik meg a(z esetleges) méhösszehúzódásokat. És ha minden oké, akkor úgy 120-160 közötti a szívdobogás a gyereknél, ha meg megmozdul meredeken felszökik, mint amikor mi mondjuk bicajozunk... Ez az alapeset, amit NST-nek, azaz Non Stress Test-nek hívnak. 

Ma viszont volt szerencsém megnézni egy terheléses tesztet, amit EST-nek, emlő stimuláció tesztnek* hívnak, és miután rákötik az emberre a tappancsokat, felszólították a csajt hogy "kismama, akkor öt percig morzsolgassa a jobb mellbimbóját, majd egy perc szünet, aztán mindkét kezével morzsolgassa a mindkét mellbimbóját, majd egy perc szünet, és folytassa így kétperc-egypercesével tovább amíg szólok".  Nem is mertem odanézni, nem akartam szegény csajt még jobban zavarba hozni, de láttam az elképedést a később a szobába belépő kismamák szemében, amikor az a látvány fogadja őket hogy ül mindenki a gépeknél, de az egyik csaj a sarokban épp körkörösen mellileg izgatja magát...

Vicces dolog ez a terhesség ám néha.

*: az emlő stimulációja méhösszehúzódást válthat ki. extrém esetben még a szülést is el tudja indítani amikor még nem is kéne akkor is, de általában persze nem.

A Schöpf-Merei kórházban voltam, és ott a fekvőbeteg rész ugye már fizetős (mármint a TB támogatást kell a TB helyett kiperkálnod a kórháznak). 

A szobában velem egy másik csaj volt, de ő egy sima abortusz miatt jött.

És ami miatt elmondtam mindezt az az hogy az milyen már hogy én 32.000,- forintot fizettem, mert elhalt és ki kellett szedni, a másik csaj meg 28.000,- forintot, mert ő meg egészegyszerűen nem akarta megtartani?

Aztán csodálkozunk hogy a szülészeteket bezárják és öregek otthona lesz belőle. 

megfürdök, összekészülök, és akkor irány délután ötre a kórház.

aki nem olvasta volna, itt a tavaszi forgatókönyv. Most is hasonló lesz, csak maeste a laminária, holnap a küret. Vagymi.

avagy minden amit a műszeres befejezésről tudni akartál de sosem merted megkérdezni.

kezdődött az egész még szombaton, amikor ugye egy utolsó UH-on voltam G-nál, és megállapította hogy a legjobb az lenne ha akkor ez mi most hétfőn eltávolítanánk, mert immár három hete nem nőtt egy milimétert sem. Aztán vasárnap már kezdtem otthon beparázni, kettőig csak hánykolódtam az ágyamban, meg ugye előtte vagy három órán át fürödtem, szőrtelenítettem, körmöt vágtam-formáztam-festettem, mert ugye ezek a legfontosabb dolgok. Hogy majd guszta legyen még a lábkörmöm is a műtőasztalon. Mertpersze ezek a lefontosabb részletek persze...

aztán eljött a hétfő, hajnalban kocsiba ültünk, leszáguldottunk vidékre, majd egy röpke órás betegfelvétel után már meg is volt a helyen a 13-as szobában a másodikon. Aztán egy újabb UH hogy esetleg nem gondolta-e meg magát az este, és jött ki, de nem, ugyanakkora maradt. Viszont a méhszájam meg olyan zárt volt még mint az OTP péntek este nyolckor, úgyhogy ezt valahogy szét kellett feszíteni hogy hozzáférhessenek a hozzáférnivalókhoz, ezért szóltak hogy öltözzek át abba a csodálatos kórházi "hálóingbe", és jött G, és felmentünk az ötödikre, ahol a műtők voltak, hogy akkor méhszájtágítás. Szerencsére nem a sötét középkorban vagyunk már, ezért nem egy izzó ollót tolnak fel és nyitják ki, hanem egy laminária nevű pálcikát. Gondolom ilyesmi lehet itthon is:

ami meg ebből van: szóval elég trendinek és japánosnak érezhettem magam. A dolog lényege hogy ez a ceruzabél vastagságú száraz pálcika nedvesség hatására jóóócskán megdagad, ezáltal lassan és kíméletesen tágít. Ezt magyarázta épp G, amikor végre kitolták az előttünk a műtőben levő beteget, még altatásban volt, és jöhettem én. A szoba közepén egy azért mégiscsak középkori kínzóágynak tűnő vas és bőr szerkezet, arra kell felfeküdni, meg terpeszteni meg hasonlók. Valahogy felkecmeregtem, majd szólt G.: ja, azt elfelejtettem mondani hogy ez azért ám fájni fog. Hát azért valahogy ezt sejtettem, de ami utána következett... hát hirtelen kiabálni se tudtam meg semmi, a fejemnél egy nőci közben kérdezgetett, illetve akart, mert én csak vicsorogtam, meg haraptam a szám, meg próbáltam kibírni az igencsak megintcsak középkori tüzesvasas hústépésnek érződő fájdalmakat, ami aztán szerencsére nem tartott csak úgy 5-10 percig. Aztán hogy akkor felkelhetek és lesétálhatok a helyemre. Kérdezték hogy jól vagyok-e, meg hogy tudok-e menni, ilyenkor miért vágja rá az ember automatikusan hogy óhogynepersze?! mert persze rávágtam, aztán meg a liftben már erősen támasztottam a falat hogy ne boruljak fel. Majd azért szerencsésen visszaértem, és erősen ragaszkodtam az ágyhoz. Ekkor írtunk asszem fél 10-et. Délután kettőig kellett várnom továbbra is étlenszomjan hogy táguljon, és hogy mehessek a műtétre.

Olvastam, meg kicsit önsajnálkoztam, meg aludtam egy kicsit, majd jött egy nővér hogy menjek fel újra ugyanoda az ötödikre. Persze az újszülöttosztály mellett kell elmenni, meg a boldog malomkerényi hasú anyukák, sugárzó örömmel, én meg slattyogtam a műtős pizsiben a két öreg szobatársamtól el, és nagyon nem ezen az emeleten akartam én lenni, és nem ilyen körülmények között akartam én ide jönni, aztán csak felértem, leültem még a folyosón, összeszedni magam, majd szóltak hogy menjek be. Volt bennt vagy hat ember, újra másszak fel a székbe, csússzak lejjebb, méglejjebb, így jó. A jobb kézfejembe közben kanült raktak, az altatóorvos megint megkérdezett mindent, a kezeimet leszíjjazták, még közben kérdeztem hogy van-e valami stramm műtősfiú, aki elbír engem, mire jöttek a válaszok hogy természetesen nincs, de a kedves beteget csak egyszer hagyják pattanni, utána azért el szokták tudni kapni, meg hasonlók, szóval kedvesek voltak nagyon. Aztán elkezdték tolni az anyagot, még annyi időm volt hogy mondtam a fejemnél az alatatóorvosnak hogy húú, érzem hogy jöö... és filmszakadás. Utána mint egy jobb fajta videoklippben, egy-egy snittek maradtak meg: mikor még a műtőasztalon szólt az altatós hogy jóreggelt, erre mondtam neki hogy hallottam a hangját (tényleg azalatt az álom szerű állapot alatt, az ő mély hangját áthallottam), aztán snitt. követező kép: már a hordágyon gurít a műtősfiú épp be a liftbe, amikoris sírni kezdtem. nem fájós, hanem olyan érzelmi izé volt, csak csendben elkezdett csorogni a könnyem, majd snitt. Következő kép már a szobában, az ágyam fejénél állt meg a kocsi, szemem kinyílik, és épp elmagyarázom a műtősfiúnak hogy dehát én innen simán átmászom egyedül is az ágyamra, az meg mosolyogva megcsóválja a fejét hogy nem, és hogy kulcsoljam erősen össze a nyakán a kezem, kapaszkodjak, és snitt... aztán már az ágyamban, ahol még jó két órát jöttem mentem az álom az ébrenlét és a közte levő fura határmezsgyén, de ekkor már inkább csak a kettő között voltam: nem tudtam kinyitni a szemem, de nem is akartam viszont aludni már megintcsak nem tudtam. Olyan tökéletes alfa állapot volt. Majd fél öt felé felszáradtam. Közben meg a fájdalom egyre enyhült, majd mire megjött anyu értem, egy szekérnyi kajával, inkább már csak felöltöztem, és hazamentem. 

Aztán jött eb is, vacsoráztunk, kistesómnak elektrolízist meg áramköröket meg ellenállást szereltünk, és hazajöttünk.

Azért mindenhol jó, de legjobb itthon.