az van hogy ugye most taposom az otthoni lét hatodik évét. Ennyi idő alatt olyan mértékben szakadtam ki a rendes felnőttek rendes életéből hogy az szinte elképzelhetetlen. 

Eddig mindig ment a szűkölés amikor B hazaért, hogy menjünk valahová!!, aztán meg mentünk, akár csak valami boltozás, vagy kajálda, vagy akármi. a lényeg az volt hogy ne itt, mert már lassan hányingerem van ettől a környéktől hogy csak ezt látom, pedig amúgy szép a maga kis panelos bájával, mégiscsak Krúdy negyed, satöbbi. 

Aztán a múlt héten azt vettem észre hogy már ott tartok, hogy még automatizmusból fel-fel böffen hogy "menjünk valahova!", de már nem gondolom komolyan. hogy már könnyebb és egyszerűbb otthon maradni. fotelban tovább ülni, gyerek napi rutint intézni és kész. nézem a fákat az erkélyről és már elég az is. nincs tovább, itt az alja.

megmondom őszintén, nem tudom hogy mennyire lehetne még fokozni az ilyen fajta csendes depressziót, nem tudom mi lenne, hogy lenne, ha most nem lebegne a szept 29 , mint eddig életem végdátuma előttem. Már nem küzdök a mostani szar ellen, ami a kilókat, a szociofóbiám és a társadalmi kilátástalanságomat jelenti. Már nem veszek ruhákat, szarrá szakadt pólóm meg pizsamám van és már csak egy rövidgatyám a nyárra. nem és nem és nem vagyok hajlandó ezt a valaki se ruházni, se szórakoztatni aki most vagyok. Elvegetálok a tévé előtt, próbálok kicsit nem önmagam lenni ha a gyerekek itt vannak körülöttem, de amúgy semmi, leeresztettem és várom a végét.

Figyelnem kell nagyon az addikció transzferre, próbálom majd a mozgást belőni. Jó lenne ha a fitnessz fasisztaságom miatt cseszegetnének az emberek inkább. höhö

egy kis pozitívum, mert amúgy most nem vagyok annyira depis, csak olyan végtelen üres, mint ahogy egy hernyó érezhet bábozódás előtt, tehát ott zsizseg azért a kánaán ígérete valahol, de babonából inkább nem foglalkozom vele, marad a hernyó lét elmúlásának apátiája. szóval a pozitívum: szétszereltük és eladtuk az egyik kiságyat, a maradék egy kiságyat megkapta Vili  a nagyok meg kaptak egy mini emeletes ágyat. Szétszereltük és levittük anyámékhoz a járókát és B tárolójából szanáltunk és átvittünk oda két fotelt a nappaliból. Magyarul minden szobában lett 1-1 négyzetméterrel legalább több. Nagyon sokat számít és nagyon jó. és az is apróság, de jól eső, hogy rájöttem - én a főzseni -, hogy kimosható a pehelypaplan és most mind a kettőnkét kimostam és ..és... semmi és. csak szeretem az ilyen kis jelképes tisztulásokat.

az van, hogy leginkább csak akkor írok, ha a gödör alján vagyok. Ezért csupa depressziólenyomat a blog. bocsánat. 

de most is kurvára elegem van. második hónapja vagyok az ipari fejőre rácsatlakoztatva mint egy borg, szinte állandó jelleggel lógatom a csöcsöm, leböfögött póló, tejes nadrág, szaros pelenkák között, és ez még csak a kisebbik rossz, mert a két nagy meg most éli a hiperrosszaság korszakát. jön a tavasz, aktivizálódnának, de csak forr bennük az energia és szétfeszítik a kurvára telepakolt lakás maradék négy négyzetméterét. 

én már feladtam. Már túlestem az egészen, én vagyok az az apatikus, hízott, félkopasz, őrültszemű és végtelen szomorú orángután, akit az állatkertben a ketrecének egyik sarkában dülöngél. 

Se költözni, se építkezni nincs esély, a 14nm-es hálószobába most próbáljuk a meglévő franciaágy mellé bepasszírozni majd egy emeletes ágyat meg egy kiságyat, pedig van ott egy hatalmas szekrénysor és még három fiókosszekrény is. Sőt egy fotel és egy polc is, meg két éjjeliszekrény. ezt így leírva most elgondolkoztam, hogy hogy is csináltuk ezt meg...

őrületes módon nem tudom kezelni a ruhákat, belefulladok, rámtelepszik és megőrjít. a legrosszabb a tárolás, a ruhák kinövése, másik gyereknek eltevése, szezonális ruházatok váltogatása, ruhák tönkretétele és persze az áruk. 

Nem tudok nevelni, mindenki csak a gyerekeket látva bírál, baszogat, segíteni senki nem segít és most már egy, azaz egy darab kisgyerekes ismerősöm sincs, mindenki már visszament dolgozni, stb. 

iszonyatosan egyedül érzem magam, rettentő. és nem marad más, csak az önsajnálat. Táblákkal tolom a csokit, mert ha az sincs, akkor nem tudom már mi van. legszívesebben halálra zabálnám magam és elfolynék a lefolyóba.

két erős depressziós hullám sodort végig rajtam/bennem az elmúlt egy hónapban, az elsőnél már magamtól is féltem, a mostaninál a laptopom félt tőlem. Ugyanis eltörtem a kijelzőjét. 

Majd valamikor a héten elmegyek megnézetni valami szervízbe. Lehet hogy a fejem is vinnem kéne, hátha azzal is foglalkoznak.

FIX IT!

mindenesetre most már jobb. 

Ugyanígy a címhez illő tartalom az is hogy totál szerelmes vagyok egy telekbe, és lottót is veszek azóta szorgalmasan. Szerencsére eb is osztja az érzést, de anyagilag 50-50% az esélyünk, úgyhogy azt a kevéske pénzt amit így gyes (vagy gyed, vagy miaszar(sosem tudom követni))  mellett félre tudunk tenni, azt ha mégse jönne össze a telek, akkor már most megfogadtuk, hogy úgy elutazzuk, hogy csak úgy zörög. (Közben tegnap számot vetettünk, és az a röhej, hogy egy kiadósabb messzebbi útra már nem is lenne elég. Röhej.)

persze ilyenkor kell nekem is a tévében olyan műsort nézne, ahol a pávián-apuka kispáviánt lop el az anyjától, és húzza végig a sziklákon, aztán meg a másik páviánpasi kis kutyakölyköt kap el, és fojt me, miközben az keservesen vonyít.

aztán meg az anyamajom aki a halott kicsinyét cipeli még mindig ("és már csak a legyeket hessegeti a tetemtől")

aztán ne bömböljek.

-----

hülye hormonok.

mondtam már hogy terhesnek lenni mennyire fos? miért nem lehet szkippelni ezt a részt? meg ami a legjobban idegesít, hogy miért sztárolják ezt annyian?? hát mi a jó a moby dick létben? hogy nem tudsz mozogni, hogy depis vagy, hogy vesén rúgnak, nem kapsz levegőt, hogy annyira fáj a hátad hogy a nap végére csak vízszintes a jó? És akkor én még totál kihagytam az elején a hányós-fejfájósat. és hogy hányok a sok üdvözült tekintetű, hassimogatós kismamától, a pöffeszkedő babakocsitologatótól és a somolygó idősebb nőktől, meg az ő elvárásaikról. Hogy hát a legszebb időszak, meg áldott állapot meg satöbbi. Nagy frászt. Lépjünk tovább, nekem gyerek kell, nem ez.

Az az egyetlen vigaszom hogy a babának jó legalább.

----

amúgy meg gondolom a három napi kihagyott halolaj-kapszula miatt zuhantam vissza depim mai igen sötét börtönébe, már sikerült ebbel is jól összevesznem, ki is kapcsoltam a csetet meg telefonom hogy több embert már ne szurkáljak agyon.