már ugyan vége és csak egy dolgozós szombat jön, de ez a másik dolog ami kikészít: egyedül maradni egész napra a gyerekkel.

a forgatókönyv egyébként általában az hogy éjjel kb 70% százalékban kelek a gyerekhez, ezt bevállalom, nem para, amiket eb vállal be, az ajándék, bár mostanában a gyerek rigolyái miatt inkább felkelek én, csak hogy tuti megegye az adagját / ne keljen fel / időben megkapja, stb. Aztán ugye napközben az enyém, majd ha eb hazajön úgy hat felé, akkor közösen elmegyünk ügyeket intézni, vásárolni, etc, ezt már a gyerek is megszokta, sőt várja, ezek az esti alvásai kocsi nélkül nem is mennek már. Aztán hét-félnyolctól ebé a terep, ő fürdeti és teszi le 9-fél10 felé lefeküdni.

Most az volt hogy becsúszott ebnek egy céges bowling, egy hányósfosós betegség, egy kétnapos prága és egy céges karácsonyi buli, mindez másfél hétbe sűrítve, úgy, hogy előtte nem is igazán maradtam itthon még végig egyedül a gyerekkel, úgyhogy kellőképp bepánikoltam, és megjártam a lónak azt a bizonyos túloldalát.

Ugyanis amikor még én is éltem a gyermektelen nagyvilági úrilányok életét a korporét falak között, akkor kábé kinéztük azt a kolléganőt aki ötkor kiejtette a tollat a kezéből mert rohant a gyerekér' a bölcsibe', szántuk azt a kollégát aki a céges ivászatról hétkor elrohant hogy hazaértjen fürdetésre, és megvetettük azt a feleséget aki szóvátette hogy "mármegint céges rendezvény lesz? muszáj menned drágám?". Hogy hogy lehet ilyen kicsinyes és pitiáner, hogy a szerencsétlen férjéből papucsállatkát gyárt és nem engedi el ide meg oda.

Aztán itt vagyok, és legszívesebben papucsállatkát gyártanék, csak ne menjen, csak maradjon, jöjjön haza, segítsen, váltson le két órára.

ezek nélkül a napi két órás kis esti szüneteim nélkül egybefolynak a napok, elém tornyosulnak, idétlen időkig, és már hallom is a az I've got you babe-et előre, és újra meg újra. Tél, depresszió és zsupsz! máris maga alá temet az egész mint egy lavina,

(...és tudom, kussoljak, van akinek férje sincs.)

Vasárnap ülök a hálószobában a földön, mert már csak így megy a pedikűrözés, összenyomódva-préselődve, egy-egy ujj után fél perc szuszogós pihenés. A végén amikor épp összeszedtem volna magam, akkor észrevettem hogy valami nedves a karomnál. Miafranc? Erre látom hogy a pólóm is nedves... hát nem összetejeltem? Olyan bizarr érzés, de ugyanakkor most felnevettem amikor megláttam, mert valahogy olyan megkönnyebbülés érzés jött hogy ezek szerint működök...

De most már remélem hogy jó sokáig kell hasonlóra várnom, mert pl az "összepisiltem magam" érzést már csak az öregotthonban szeretném megtapasztalni.

Hétfőn meg ugye megintcsak NST-re mentünk, ahol a nővérke amikor pakolta rám a tapadókorongot kérdezte is hogy harántfekvéses a baba? Mert olyan magasan találta csak meg a szívhangot. Ennek az aggodalmamnak aztán hangot is adtam G-nél, hogy mégis hogy van bennem ez a gyerek, ő meg felparancsolt a vizsgálóágyra, majd először két kézzel a hasamat gyúrta át, majd alulról is, azthittem ottmaradok, de olyan gyorsan csinálta hogy meglepődni se volt időm, és máris mondta: "alul érzek valami kereket, ez vagy fej vagy fenék... ó, ezek itt koponya varratok, ezekszerint jó irányban fekszik". Ez milyen durva már hogy így ki lehet tapintani?

Utána kezdődött a szülésfelkészítő utolsó része, amikor papucsot kellett húzni, és körbevezetett minket egy szülésznő A Terepen. Kezdtük a vajúdónál, majd a szülőszobában, miközben egy másik szülőszobában valaki épp szülni készült, és hörgött, aztán a megfigyelő, majd a Bright Side: az újszülött osztály, ahol kihozott a nővérke megmutizni egy-egy babát mindenféle verziójút (picit, nagyot, lányt, fiút), végül bementünk egy Real baba-mama szobába, ahol - milyen meglepő - mamák voltak a babáikkal.

Én már ekkor teljesen kész voltam, valahogy annyira rámtört a szorongás az elején, hogy a babás résznél is már csak bőghetnékem volt, és erre, mint hab a tortán, jött a végén a sima és egy császáros szülésről egy-egy műtéti videó, premierplánban a nő altája miközben sikít, majd premierplánban a szike miközben hasít.

Totál betojtam, utána kérdeztem is anyut hogy mégis hogy lehet túlélni, erre mondta hogy őt átsegítette ezeken a nagynénje tanácsa: "ez az egyetlen olyan fájdalom aminek van értelme és célja". Ezt próbálom most mantrázni.