ez a freeblog játék 3. fordulója.
A szöveget senoi írta (nála kell kopogtatni a megfilmesítés jogaiért)Modellünk ffc.
Az apród Orkney-sziget uralkodójának, Lot királynak udvarában nevelkedett. Abban a korban született, amikor a régi hitet még nem söpörte el végleg a papok komor vallása, és amikor még fel-felbukkantak tündérek és egyszarvúak Britannia végtelen erdeiben. Az apród látta még Beltane tüzeit égni és hallotta néha az idős szakácsnőt, ahogy bűbájt mond a kenyérre, mielőtt megszegi. Ő maga is gyakran tett ki meleg tejet és néhány falat kenyeret az aprónépnek, cserébe reggelente csillogó kavicsokat, fényes madártollakat, gyógyító füveket talált az ablaka alatt.
Akkoriban Arthur udvarát már a kereszténység dicsfénye ragyogta körül, sok lovag vándorlása során Lot udvarába is eljutott. Az apród bámulva nézte hófehér zászlóikat, melyekre egyre többen hímezték a keresztet a Pendragon jele helyett. A vacsorák közben elmesélt sok hőstett, a fénylő páncélok, a lovagi viadalok elvarázsolták az ifjút, aki felcseperedvén egyre inkább vágyott Camelotba, a Nagykirály kerekasztala mellé.
Lot király a régi hit követője volt, feleségéről, Morganról pedig sokan azt suttogták, boszorkány, aki jól ismeri az Istennő mindhárom arcát. Így az udvarban nem nézték jó szemmel, hogy az apród imádattól csillogó szemmel hallgatja az énekmondók csodálatos történeteit Lancelotról, Gawainről meg a kerekasztal többi keresztény lovagjáról. Ha lovagok érkeztek az udvarba, akkor mind több munkára fogták. A konyhában kellett segédkeznie, később már a lovászoknál is találtak neki feladatokat, majd a fegyvertárban kellett régi páncélokat és kardokat fényesítgetnie. De így is beosont néha a vacsora végén, amikor a bortól már kicsit kábán beszélgettek a vendégek, és egy este így hallotta meg a Grál titokzatos felbukkanásáról, és eltűnéséről, és a nyomába eredő lovagokról szóló mesét.
Ekkor az apród lelkét hatalmas vágyakozás töltötte el a Grál után, és még aznap éjjel megszökött az udvarból, hogy elinduljon Camelotba. Az út hosszú volt, tele kalandokkal és különös találkozásokkal, amelyeket régi történetekben már megírtak mások. Mikor Arthur udvarába ért végre, ott kihalt termeket és szomorúságot talált, hiszen a legtöbb lovag a Grál nyomában vándorolt már hosszú hónapok óta. Sokuk haláláról érkezett hír, az angyali szépségű Lancelot pedig állítólag beleőrült a Grál megpillantásába, és eltűnt a vadonban. Az apród minden történetet meghallgatott, minden kis foszlányt próbált az eszébe vésni arról, hogy merre bukkant fel utoljára a rejtélyes kehely, és készült az újabb útra.
Tudta, hogy apródként ő sem fog nagyobb sikerrel járni, mint a hős és tapasztalt lovagok, így Merlin segítségét kérte a kereséshez, de az haragosan elküldte. Az öreg varázsló dühös volt a lovagokra, akik a Grált üldözték ahelyett, hogy királyuk mellett maradtak volna. Így a makacs apród nap-nap után bekopogott Merlin tornyának ajtaján. Szebb reggeleken csak egy varangyot vágtak hozzá a torony ablakából, rosszabb pillanataiban viszont a vén druida az éjjeliedényét hajította ki. Az ifjú már kezdte feladni a reményt, hogy valaha is mágikus segítséget kap a Grál kereséséhez, mígnem egy reggel a torony ajtaja még a kopogtatás előtt felpattant, és ott állt villogó szemekkel maga Merlin.
A varázsló hosszú mutatóujjával az apródra mutatott, és így szólt:
- Te akartad, hogy így legyen. Keresni fogod a kelyhet az idők végezetéig - aztán elgondolkodva így motyogott: - vagy legalábbis addig, míg a köd már előlem is eltakarja a jövőt. - Majd megváltozott az arckifejezése, és mintha ősi istenek kórusa zengett volna a hangjában: - Megtalálod és elveszíted, századról századra. Feledésbe süllyedsz, aztán újra feleszmélsz, és keresed a föld minden szegletében. Kutatásod milliószor kudarcba fúl, mégis egy napon Grál-lovag leszel, utolsó az őrzők közül. Keresd a jeleket, a Merlin sólymot, és a fémbe zárt kardot. Ha egy helyen megleled mindkét jelemet, közeleg a szabadulásod pillanata.
Az apród bénultan állt, míg a varázsló elgondolkodva méregette még egy kicsit, majd visszasétált tornyába, és döngve becsapódott mögötte az ajtó.
Ekkor kezdődött az ifjú igazi vándorútja. Merlin különös varázslatot bocsátott rá, mert bár kóborlása során férfivá érett, egy idő után nem öregedett tovább. Ereje teljében járta végig Britannia szigetét, útja során lovaggá vált, és sok hőstettet hajtott végre. Aztán áthajózott a Frankok birodalmába, és onnan tovább keletre. Vad tájakon járt, különös ellenfelekkel küzdött, csodás birodalmakat látott. Évszázadok teltek el így. Néha, amikor már lelkének ereje kezdte elhagyni, felbukkant a Grál. Egyszer egy templom oltárán látta meg. A misebor hirtelen tűzzé vált, a kehely felragyogott, a lovag angyali dallamot hallott és extázisba esett. Amint tudata kezdett visszatérni, az első gondolata a Grál volt. De ahogy a kehely felé nyúlt, az visszaváltozott közönséges ezüstpohárrá, és a lovag szívén eluralkodott a csüggedés. Máskor egy szántóvető kunyhójában töltötte az éjszakát, és a paraszt este megkínálta egy kupa forrásvízzel. A lovag ismét az angyalok kórusát hallotta, és látta a fényt, de amint meg akarta ragadni a kupát, az leesett a földre, és elrepedt. Egy távoli útja során messze keleten a tóparton gyönyörködött a napfelkeltében, amikor egy tavirózsa szirmai a szivárvány minden színében ragyogni kezdtek, és égi harangok zúgását sodorta felé a szél. A lovag a tóba vetette magát, és majdnem belefulladt a vízbe, majd őrjöngő dühében apró darabokra tépte a tavirózsát. A jó lovag ekkor az őrület határán úgy döntött, hogy feladja a keresést.
Letelepedett, és megpróbált hétköznapi életet élni, de sokan furcsán figyelték, ahogy az évtizedek alatt nem múlt ifjúsága. Kicsit idegennek is tűnt különös, fürkésző tekintetével, és sosem szerzett igazi barátokat. A Grál hiánya végül szinte szétvetette szívét, így újra vándorolni kezdett.
A mai napig keresi a Grált, megfáradva, de szívében végtelen bölcsességgel. Most végre rábukkant az öreg varázsló jeleire: íme a kard és a Merlin-sólyom, együtt. Tudja, hogy közel a szabadulás, és hamarosan véget ér a Grál keresése.
