szóval az van hogy amikor az embernek még nincs gyereke, akkor vagy már eleve nagyon szereti, vagy már eleve utálja a gyerekeket.

mondjuk utálja. Ehhez képest az a különbség inkább, hogy míg egy nem saját gyerek (legyen az rokon kisgyerek akár) úgy 40% rosszaság, 60% nyűg, addig a sajátod az 40% rosszaság, 60% nyűg ÉS 200% imádnivalóság. Mert _ennyire_ irreális a szülő-gyerek kapcsolat matekja.

és igen, félrevezető lehet hogy én mindig csak a rosszról írok, de ez valahogy úgy van nálam hogy ha minden jól megy, akkor ott vagyok, abban a pillanatban, abban a helyzetben, és inkább "élek kettőt" ahogy Boborján mondja*, míg ha valami nem jó, akkor elvonulok a gépemhez, és magamba, és ilyenkor írok.

szóval ez csak a valóság egy kis szelete amit itt írok, ne tévesszen meg senkit.

Piroska írt egy elég jót erről a jelenségről, az ezüstgyöngyökkel, érdemes elolvasni.

csak míg neki általában csokitorta jut, addig én valahogy állandóan a gyöngyökre harapok rá, meg újra és újra az kerül a villámra is.

Valószínű azért mert túl sokat vagyok egyedül (egyedül = nincs felnőtt társaságom):

1: Zsófi korosztályának nagy része már bölcsiben,
2: illetve akik voltak még, azok meg mind (!) elköltöztek. Szembeszomszéd lány egyidős kislányával, mellőlünk másik lány a két fiával, aztán másik házból mégegy anyuka a kisfiával. És múlt héten jelentette be az utolsó játszós ismerősöm, hogy nyáron költöznek vidékre a kisfiával. itt szinte mindenki csak ideiglenesen lakik. ((mondjuk elvileg mi is))
amúgy csak csupa öreg mogorva f@szkalap lakik ezekben a tömbökben.
3: aztán még hátrány: mi elég későn megyünk játszóra: 11-12 felé, és maradunk kb 13-ig. mások ekkor alszanak.

*: régi Laár pour L'art jelenet az emberről, aki a világon a legtovább tud élni. "és akkor én mentem, és akkor ő ott állt, amikor én úgy mentem... (stb.stb.), és akkor aszonta, hogy Boborján, éljél tízet!"