most jött el az a pillanat hogy begolyózok ha még egy órát itthon kell töltsek.

Nem járok sétálni a gyerekkel, mert kibaszottul utálok céltalanul lófrálni, meg hova menjek "levegőzni" a szerencsétlennel? A Flórián térre, vagy az Árpád hídhoz?

Ebnek a melója miatt szinte minden nap többszáz kilométert kell vezetnie, úgyhogy neki pont az lenne a pihenés ha egy kicsit itthon lógathatná a lábát.

én viszont már ott tartok hogy egy dugóban ácsorgás közben kocsiablakból kibámulásért, vagy egy hipermarketben embereket nézésért is lassan ölni tudnék.

és nem, nem megyek mégegyszer - bárcsak megtehetném - anyósékhoz se megy anyámékhoz se, mert kábé három napig idegbeteg volt a gyerek, a felborult napirend, meg a sok hurcibálás utáni ingermegvonástól.

ezenkívül ha meleg van, az a baj, ha hideg akkor meg az.

Uff.

az milyen már hogy ma többször kaptam magam azon hogy vitatkozom anyámmal, elméletben, fejben. Százhúszmillió féleképp próbálok magyarázkodni trillió kötözködésére/paranoiájára/beszólogatására. Komoly erőfeszítéseket kellett tegyek hogy NE csináljam. Hogy ne pörögjek ezen. és ez elég sokszor szokott lenni.

Mert hülye lépcsőházi gondolkodó vagyok, forrófejű, logikátlan naiva. Egész életem az anyámmal folytatott vita. Ilyen olaszos se veled se nélküled tragikomédia. De néha inkább dráma. Úgyhogy ha valószínűsíthető hogy konfrontációra kerül sor vele, akkor már az előző napokban elkezdem túráztatni magam a lehetséges vitahelyzeteken, mérgezem és hergelem magam, ilyen "tudod mit? baszd meg a létrát, Malacka" szintig is akár.

Most hogy itt van Zsófi, csak arra tudok gondolni hogy mennyire irgalmatlanul fontos hogy átlépjem saját magam, mert biztos hogy tudat alatt anyám mintái égtek be, és ezt NAGYON nem akarom neki. Nehéz. Vissza-vissza nézek már most is esténként a napra, hogy mennyi rögzült szar van az emberben, amit totál gondolkodás nélkül csinál, és pedig még nincs is verbális kommunikáció. 

Amúgy nekünk ugyanaz az anyánk?

Az milyen, hogy az ember lánya épp egyedül van az anyjáékkal, messze, nyakig érzelmei tengerében, mert életet világra hozni az nagyobb misztérium mint maga a halál, és akkor a férj, a másik fél, meg félrelép? Kicsit idézőjeles, kicsit túlzás talán így fogalmazni, de pont ennyire fáj. Nem is egyszer, és még csak nem is érti hogy miért fojtogat a sírás.

Kicsit sunyin, kicsit alattomban, hogy éppen egy újabb bizalom pattanjon le a mázból.

Tegnap durván benne voltam a szülés előtti depi gödreiben ismét... Éjjel 1-kor feküdtem le, másnap délután fél egykor keltem, mert semmi értelmét nem láttam hogy kimásszak a jó kis sötétzárkámból.

Aztán este 11-re ismét álmos lettem. Döbbenet.

Teljesen letaglózott hogy nem tudtam kimenni senoiék elé a reptérre, mert végem van, nem tudok már lassan kocsiban sem ücsörögni, utána meg harmadik emeletet tutifix hogy nem mászom már meg gyalog. Aztán meg vásárolni kellett volna menni barkácsboltba (festék, faglett), meg rendes bótba (tej+kenyér like stuff), ahhoz meg azért nem volt kedvem mert csak annyit láttam magam előtt, hogy ezek az utolsó tejek meg kenyerek amiket veszek, mert egy hét múlva már nem leszek itt, vége az itteni életemnek, meg egyáltalán vége az életemnek.

Tegnap teljesen elmúlás érzés volt rajtam, kis meghalás, világvége, satöbbi. Ami nem is lenne baj, csak a mennyország meg a halál utáni élet hiányzott piszkosul, ez valahogy nem flesselt be.

Az meg hogy az időjárás tiszta ordító tavaszi, az meg csak olaj volt a tűzre. 

De mára elmúlt.

Nagyrészt.

De legalábbis kelnem kellett, indulunk 3. NST.

mondtam már hogy mennyire nagyon nagyon jó ötlet volt nekem pszichológushoz menni? Valami hihetetlen jó érzés ott beszélni, és kérdéseket kapni, amikre lassan, gyorsan - mikor hogy - megérnek a válaszok bennem. Reveláció szintű felismerések.

Lassan, lassan talán megismerem magam. 

Jónapot, én vagyok én.

Énis.

Meséljek?

Igen, szívesen hallgatnám.

Eddig nem nagyon tudtam, túl erős volt a zaj, a maradékot meg elnyomta ön.

Én?

Igen. Én. 

... 

én - Most megyek épp a munkahelyemre vissza.

anyu - Miért, hol voltál? A pszichológusnál?

- Igen.

- És használ legalább? Fogysz?

- Azt nem, de az ilyen kérdéseiden már túl tudok lépni. 

ma, miután kielemeztük a pszichológus nénivel hogy (lelkileg) későn értem, és hogy gimibe csupa lányok között jártam, egyetemen csupa fiúk, munkahelyen -  üde három év kivételével - szintén csupa pasi között, szóval ekkor feltette a 10 pontos kérdést:

"és mégis hogy ismerhette akkor meg így a férfi-női interakciókat?"

hát úgy hogy... hogy... ööö...

sehogy...

újfent rácsodálkozhatok micsoda mutáns, érzelmifogyatékos autista vagyok. 

voltam megint pszichológusnál, locsi-fecsi, hipp-hopp elszalad a negyvenötperc. A végén meg úgy búcsúztam hogy "...és még az apácáknál lányiskolában eltöltött három évemről nem is meséltem"

tisztára mint a "Következő epizód tartalmából:" szöveg.

ehhh... nem kéne annyi Stargate Atlantist néznem

na, megvolt az első randim a pszichológussal. Nagyon-nagyon jól esett arról beszélni amit se itt, se családban, se sehol nem mondhatok el, max ebbel lehet féloldalas kommunikálni. Csak páran tudják hogy miről beszélek. Szerencsére.

Advanced gyónás.

update: olyan érzésem van mint aki két napig bőgött, meg három hétig egyfolytában hegyet mászott és most ért haza. Ismeritek azt az érzést amikor kocsonyás a térd a fáradtságtól? na most az agyam az. és kicsit még fáj is. zsibongok.

és akkor eljött az az idő is az életemben hogy pszichológushoz megyek (köszönet Isoldénak a tanácsért). Jövő csütörtökön. 

Várom és kíváncsi vagyok. 

Addigis nonsztop vendégjárás továbbrais itthon "lakásavató" címén, úgyhogy még egymásra se, nemhogy magunkra, nem lesz idő. Lehet a főzésbe menekülni, meg porszívózással levezetni. 

ja, és erről jut eszembe: ToDo: írni a felső szomszédnak hogy ne porszívózzon már MINDEN KIBASZOTT HAJNALBAN hatkor a tetves parkettás lakásában, kifejezetten a fejünk felett a hálónál, különben kénytelen leszek bevetni ebet, aki a névnapra kapott djembéjével fog éjjel egykor nekikezdeni gyakorolni.