szombaton hivatalosak voltunk kora délután barbeque-zni sok frissensült hússal, salátákkal, tésztasalátával, sütikkel, grillzöldségekkel, minikolbászkákkal, péksüteményekkel, torillával és mártogatós szószokkal és én ugye EGY FALATOT SE ehettem mindezekből, úgyhogy kurva jó volt.
Tetéztük mindezt utána egy születésnapi partival, ahol hatalmas mekszikói szpesöl ínycsiklandó torta volt, meg popkorn, meg sült hús meg saláta meg csokilapkák meg magvak meg... ááá.... aztán megettem suttyomban a vacsorám ami egy nagy sült gombafej volt.
ilyenkor mindig elgondolkodom azon a párhuzamon hogy ez pont olyan mint amikor rehabra megy egy drogos, és akkor ugye az van hogy "légyszives ne drogozz, mert neked akkor majd úgy lesz jó" és utána meginvitálják egy délutáni partira, ahol a teljes kábulati paletta jelen van, és kínálják, free, és "miért nem veszel?" és próbálja meg megállni a szerencsétlen... utána meg menni kell egy másik helyre, ott is halál rendesek meg minden, de ott sincs más, csak tűk, meg cucc, meg kísértés. Nincs menekvés, ez a leszokás emberek között _nem megy_. Mert kurvára belepofázik mindenki mindenbe.
naszóval ott vagyunk a szülinapi partin, eb már döntögette a söröket ezerrel, mert persze nem is iszom, meg perszehogyleszek sofőr, amikor is elhangzott a mondat az egyik jófej szomszédsráctól aki csatlakozott hozzánk hogy neki márpedig van műsoros cigije, kér-e valaki. Először csuklóból nemet mondtam, de aztán elborította a fejem a lila köd hogy márpedigmostmáraztán mindent nem hagyok ki arohattélet, úgyhogy a következő pillanat már a gangon talált parázsló izével az ujjaim között és támasztottam az ajtófélfát piszkosul. Néztem a göncölszekeret, kicsit meglazult a konstelláció, aztán besompolyogtam ebhez, próbáltam bűnbánóan pislogni, de mivel nem éreztem semmi extrát, amikor megkérdezte hogy most akkor ki fog hazavezetni, rögtön rávágtam hogy én, perszehogy.
De biztos?
Persze, hiszen nem is éreztem be. meg különbenis, na.
A távozás hímes mezejére léptünk, én üdvözült mosollyal az arcomon, ami csak akkor lohadt le amikor megláttam ahogy a kocsi a vízszintessel 20fokos szöget zár be abban a szűk, meredek utcában ahol előtte is és mögötte is 30-30centire parkolnak a további autók hogy ...Jajj... de majd megoldom valahogy.
Biztos?
Biztos!
Aztán beültünk, szépen beállítgatom a tükröket, gyújtás meg minden, akkor indulnánk.. hopp ...FÉK... hátracsúsztunk, centikre a mögöttünk állótól, mert elfelejtettem a kuplungról levenni a lábam... izé... valahogy olyan gyorsan történt minden. Ekkor eb valami isteni sugallattól vezérelve lépésről lépésre diktálni kezdte az emelkedőn elindulás how-to-t, és ezzel a vezérlettel az automata bekapcsolt bennem és elindultunk, az agyam percekkel követte az eseményeket, pedig sötét volt és üres az utca, aztán indexelni kellett, és kanyarodni, és én már kint voltam a másik utcában, a tudatom pedig még mindig a mögöttünk lévő kisutcában keresgélte az indexkart, és ekkor gondoltam úgy hogy én akkor ott megállok annál a helynél baloldalon, és innen tovább egy centit sem, mert iszonyúan nem szinkronúszunk, én és a tudatom.
Nem megy?
Nem.
És eb hazavezetett. Utólag bevallotta hogy akkor jött rá hogy tényleg készen vagyok, amikor az induláskor hirtelen hátracsúsztunk, és én meg vigyorogni kezdtem a szokásos csapkodósmérges idegességem helyett.
Nem voltunk büszkék. illetve én igen, mert ellenálltam a kísértésnek. Az egyiknek legalább.