tegnap a vietnámi étteremben voltunk a Sárkány centernél. szoktunk ide menni, mert elég putri helyen van ahhoz hogy a hajléktalan cuccainkban se nézzenek ki minket, meg a gyerekek rohangálását is elnézik, ellenben finoman főznek, és ugye ki ne szeretné a pho bo-t, ha nem az én két gyerekem: leves, husival és tésztával.

viszont ami engem is meglepett, hogy Zsófi tegnap úgy evett a pálcikával mint aki azzal a kezében született... Tavaly karácsonyra kezdő pálcika készletet kaptak (kb ilyesmi), és szoktunk is azzal enni, de általában azért a vége mindig kanál vagy villa lett. Azt azért hozzá kell tennem hogy mi (felnőttek) viszont elég sűrűn használjuk, az evőeszközös fiókban is úgy vannak a rekeszek hogy "kanál-villa-kés-pálcika", de a tegnapi produkció meglepett. 

Mondjuk nem csak engem, hanem a személyzet is vigyorogva nézte ahogy Zsófi a másfél levesét (Simi maradékát is) hibátlanul betermelte kanál nélkül.

milyen halálosan cuki már, ahogy rimánkodik hogy had tablet-ezhessen kicsit. 

A ruhákat ő választotta ki és vette fel. Külön kiemelném az egy darab zoknit, ami sikeresen ráerősít a Les Misérables-i vonalra és az életében szerintem először használt összekulcsolt kézre, amit meg nem is tudom honnan vett, de beletelt két másodpercbe amíg csekkolta hogy jól kulcsolta-e és eléggé szánakozón néz-e hozzá... 

tegnap estére Zsófi is belázasodott... azthiszem itt az idő hogy végképp befalazzuk a bejárati ajtót, én már csak az ablakon keresztül szemlélem így is hogy jé, van külvilág? most viszont totál szobafogság...

torokgyulladás meg láz, meg a vírusos nyáltól csodaszép aftaszerű sebek orrokon, szájakon és állon, ahol a nyál csorog. gyönyörű. Ráadásnak még ugye fájós torok, ami miatt nem tud enni, de inni sem nagyon, főleg Simi, és naphosszat megy a bömbölde hogy neki fáj a torka, de fújni (tantum verde) az már nem. hát akkor szenvedjé'! hát mit tudok én csinálni?

amúgy ma éjjel (meg reggel is) felvettem egy epizódot videóra az orbitális hisztijeiből. Amik szerintem nem is hisztik, főleg éjjel van ilyen, valamennyi alvás után, elkezd vigasztalhatatlanul bőgni, meg mintha hisztériázna, jár a keze, lába, csapkod, bőg, és semmivel nem lehet kizökkenteni. gyakorlatilag nincs magánál. Nem reagál se fényre, se simogatásra, se ölelésre, se kiabálásra, se semmire, csak torkaszakadtából bőg. Aztán egyszercsak mintha elvágnák a dolgot, és jön és néz és bújik és rögtön aludni is akar vissza, mintha semmire sem emlékezne. Nekem a pavor nocturnusra hasonlít, így gugli-okoskodás után, de a fene tudja. Az biztos hogy fel akarok venni még egy-két ilyen epizódot, és utána valakit keresni kéne aki ért ilyesmihez. Van amúgy amikor napközben is rájön, alvás nélkül, szóval ezért nem egyértelmű ez nekem. Gyerekorvos dokink ehhez túl régimódi, nem tudom hogy megtudnánk-e beszélni. Megpróbáljuk 

(még egy tippem: epilepsziával van vhogy kapcsolatban)

na, azért ennyire nem szeretek kórházban lenni, sőt, most már rühellem.

ugye pénteken hazamentünk zárójelentéssel meg mindennel, este minden oké volt, Zsófi egész nap pörgött otthon, mert végre otthon volt, végre volt apa meg megérkezett Simi is. Ki is maradt a délutáni alvás, azután meg ugye a nagy pörgés miatt este hétkor kidőlt a karomban, kábé három perc simogatás alatt.

...és aludt reggel nyolcig. tizenhárom órát. Át se öltöztettem, mert nem hittem hogy ez fog történni, azt hittem hogy egy óra múlva majd felkel hogy éjfélig rajcsúrozzon, de úgylátszik aludni szeretett volna csak jóóó sokat.

Aztán én is lefeküdtem aludni (egy pár rész sorozat után) és az egy hetes ágyszélen-alvás után olyan érzés volt a saját 90cm-s ágyrészemen aludni, mintha legalább három méter széles lenne: még ide is át tudok fordulni, még a kezem se lóg le, még ez is itt az enyém... fantasztikus!

aztán reggel sírásra ébredtünk: Zsófi fájlalta a térdét sírva, kivettük az ágyból (Simi még aludt) és odatettem magam mellé. Ekkor még jó volt a hőmérséklete a homlokának, de mikor kibontottam a hálózsákból, akkor éreztem hogy tüzel a hasa és pár perccel később már a homloka is tiszta forró volt. Ekkor 39.3 lett (fenékben), én meg mint a biorobot, már mentem is a táskámhoz, a zárójelentésről a telefonszámot felhívtam: "jóreggel kívánok, én vagyok Damásdi-Kiss Zsófi anyukája ... -én meg a Heni nővér, jóreggel, mi a helyzet anyuka?" szólt bele az aranyos, vöröshajú nővérke a múlt hétről, és máris adta az épp ügyeletes dokit. Ő meg mondta hogy akkor menjünk el a mi háziorvosi ügyeletünkre.

Felöltöztettem Zsófit, kicsit összevesztem férjemmel, mert nem voltam hajlandó Nurofent adni neki, mert akkor minden tünetét csak elfedtem volna, de nem haladtunk volna sehova, és bezsuppoltam a kocsiba, majd el az óbudai ügyeletre, onnan a nőci kábé rendőrkanyarral visszaküldött minket a Bethesda ügyeletére, mert Zsófi meg ugye megint iszonyú elesett, sírós, köhögős, forró és bágyadt volt, majd itt az ügyeletes dokibácsi alaposan megvizsgálta és arra jutott hogy felveszi újra, mert tényleg szar bőrben volt, vettek tőle vért is rögtön és még ott a kezelőben újra elaludt az ölemben. Amúgy ha fittebb lett volna, át akart küldeni minket a Heimpálba, mert ott van fülorrgége ügyelet, mert úgy látta hogy mind a két dobhártyája piros. De ott meg csak beülhettünk volna a valszeg tengernyi ember közé várakozni, ami láthatólag most nagyon nem bírta volna Zsófi.

Vettek két cső vért, kapott 15 csepp Cataflamot, majd behozták hogy felvegyék az osztályra. újra. Bent kapott heparint, újra vettek vért, tenyésztésre, meg megkapta a barnült, aztán kapott egy zacsi glükózos infúziót. meg később egy fél Apranaxot.

Jaigen, meg először bekerült a hármas kórterembe, ahol csupa pici, rácsos ágy van, és ugye anyukának meg egy széke csak, Heni növér mondta hogy sajna az ágyunk most kell másnak, és hogy csak ez a hely van, aztán már egy tíz perce csöpögött az infúzió, amikor jött Heni nővér hogy "anyuka jöjjön, mégse jön arra az ágyra más", úgyhogy öröm az ürömben, hogy legalább ugyanoda a szobatársakhoz kerültünk és elég nagy az ágy hogy mellé tudjak kucorodni éjszakára én is.

viszont Zsófi amint felszáradt a reggeli rosszullétéből, azonnal gyógyultnak nyilvánítottam, mert rosszabb mint öt ördög. rettenetes lehet neki gondolom egy ágyra zárva már több mint egy hete, nem csodálom hogy minden porcikája tiltakozik, már nekem is.

Aztán egy kicsit egyedül kellett hagyjam, mert ugye egy szál dzsekiben indultunk útnak és a kocsi is nálam volt, úgyhogy Zsófitól elbúcsúztam hogy mindjárt jövök és hazasiettem a kocsival, közben telefonon diktáltam Balázsnak hogy miket készítsen össze (ezt előtte unalmas perceimben összeszedtem listára) és otthon meg bevágtam mindent táskákba, majd ettem egy kicsit és vissza. Szerencsére/sajnos nem volt neki új a környezet, ezért nem viselte meg hogy nem voltam ott. De visszaértem.

most viszont már horror az ittlét: már eléggé fitt ahhoz hogy ne érezze magát betegnek, és már  rettenetesen unja magát, úghyogy ő az osztály réme, nem győzöm lebeszélni (képzavar, mert olyat nem lehet egy négyévessel) arról hogy nem futkosunk a folyosón, harcolok vele hogy egyen, harcolok vele hogy igyon, harcolok vele hogy fürödjön...

nagyon nagyon remélem hogy holnap, ha meglesz a fülorrgégész, akkor hazamehetünk, különben végem lesz mint egy botnak.

az úgy volt hogy múlt hét pénteken Zsófi hirtelen belázasodott, de annyira, hogy éjjel 41,1  fokos lett, közben hányt is a hűtőfürdőre tiltakozásképp, majd a váltott nurofen-lázkúp kombóval se tudtunk lényegi hűtést elérni és ráadásul egész éjjel zihált furcsán, úgyhogy elvittük szombat reggel ügyeletre. ott azonnal továbbküldtek minket a Bethesdába hogy ez asztmásan behúz és különben is szürke és tüdőgyulladás gyanú is.

Ott az ügyelet felvette kórházba és elkezdték tolni bele az infúziókat (heparin, sima fiziológiás sóoldat, meg több zacsi glükózos, meg antibiotikumos meg vénás algopirin, meg jött a Ventolin-Flixotide-Berodual kombó is). Másnap jött a véreredmény eredménye hogy 4keresztes aceton a vizeletben (kiszáradt) meg az egekben a vérben a gyulladásos paraméterek, röntgenen meg kétoldali tüdőgyulladás.

úgyhogy egy hétig kórház volt, ezt már otthonról írom, most értünk haza.

az az igazság hogy szeretek kórházban lenni. mert utálom azt a tehetetlen érzést, ami például szombat hajnalban kerített hatalmába, hogy ott zihál a tűzforró kicsi test, és már kiabálok vele hogy vegye rendesen a levegőt (valahogy nem esett le, hogy ugyanúgy behúz, mint Simi az asztmakor, mert ugye az asztma=Simi) és akkor erőtlenül azt bírja csak kinyögni hogy "szeretlek anya" és én meg bammmmm..... bazzeg ez búcsúzik.

retttttenetetetetetes.

aztán kórházban mindent flottul és azonnal átlátnak és döntik bele a folyadékot (máig nem értem hogy ilyen hirtelen hogy tudott ennyire kiszáradni) meg a gyógyszereket és látni ahogy egyre jobban lesz.

Első nap még csak a plafont bámulta bódultan, aztán egyre jobb lett, az utolsó napokban meg már ment a szobatársakkal a "buli".

Első falatok végre

pár nappal később már

szobatársak táblagépeznek

mesenézés

azt kell hogy mondjam hogy tökéletesen nagyon jó helyünk volt ismét a Bethesdában, szuperek voltak az emberek is és a hely is és az ellátás is. Maximálisan odafigyelnek a gyerekekre.

meg azt kell még elmondjam hogy rettenetesen zavar az állandó, szinte fehérzaj szerű egészségügy-fikázás ami szinte normaként folyik a legtöbb ember szájából...

az egyik legjobb példa: "a takkernő már megint elvitte a teáskancsónkat" bazzeg, persze hogy el, de azért hogy frisset hozzon, mert ez a tegnapi. és ez a legeslegalja az egésznek. kurvára zavart ez a személyzet háta mögötti automatikus összekacsintós-fikázás. A kaját ekézni egy kórházban?? mit képzelnek, a Waldorf Astoriában szálltak meg?! stb. nem is akarok belemenni mert csak felmegy a pumpám.

amit még le akartam írni az az hogy nagyon furcsa hazajönni. komolyan, biztos valami Stockholm (de remélem nem Münchausen) szindrómám van

mondjuk az is igaz hogy ha valaki beteg lesz, akkor szinte sose pánikolok, hanem bekapcsol a realizmus-automatika, és hideg fejjel levezénylem az egészet. férjet bevittette mentővel a háziorvos tüdőembóliával a kórházba? kb két óra múlva már ott voltam mellette, úgy, hogy közben a gyerekekért felügyeletet szerveztem, kocsikulcsot megszerveztem hogy megkaparinthassam, beautóztam, anyósékat tájékoztattam és még a szükséges cuccokat is megszereztem B-nek.

Most is reggel mikor jött Balázs hogy Zsófinak kórházba kell menni, fél óra alatt összepakoltam mindent. aztán ott meg átadtam magunkat a segítő kezeiknek.

Azért jó volt hogy volt sok ismerős arc még két évről ezelőttről, amikor Simivel (aki akkor 3(!!) hónapos volt bent feküdtem (szintén obstructiv bronchitis), ez még külön megnyugtató.

szóval szar hazajönni egyrészt, de tudom hogy leginkább az itthoni ingerszegény környezetem miatt.

(és most az én fülem fáj...)

a szobában a szobatársak első nap: két tüdőgyulladásos (egyik mi), két mononukleózisos és egy arcüreggyulladásos. aztán elment az arcüreg meg az egyik monós és lett helyette egy magasvérnyomásos fiú meg egy kislány, akiről semmit nem tudtunk mert nem volt vele az anyukája. hét éves. csak behozta, de ennyi. két pizsamája egy papucsa meg egy könyve volt.