történt hogy ezt úgysem tudom megírni egy bejegyzésben...

címszavakban: nagyon gyűlötem hogy csak otthon vagyok és nem dolgozhatok és semmi felnőtt kapcsolatom nincs, ezért elkezdtem pályázni mindenhova. leginkább az adidashoz, az itt az egyetlen angol nyelvű munkahely, volt is pár egész ígéretes jelentkezésem, de semmi konkrét... nagyon nehéz 10 év anyaság után bármit is csinálni. sima aldi pénztáros melót találtam volna, ofkorz, de nem ez volt a cél, hanem agyat használni. Aztán talán 2018 őszén volt egy nagyon nagyon jó interjúm adidashoz, utolsó utáni kör meg minden, a hr-es csaj már körbevitt a campuson hogy hol fogok mit találni, hol van kaja, stb. ...aztán kiszervezték az egész osztályt portugáliába... az betette a kiskaput, nagyon elegem lett mindenből, stb...

fast forward tél végére, amikor egy volt nokiás munkatársam megosztotta hogy nagy felvétel van újra nokiába... néztem, dühöngtem hogy mennyire könnyű lenne ide újra menni HA otthon lennék, de nem vagyok, úgyhogy félretettem a dolgot fejben... aztán jött egy talán 2019 januári nap amikor itthon voltunk, gyerekekkel tévén zenét néztünk meg táncolgatás, és épp az Imagine Dragons-től a Thunder ment, amikor B lazán megszólalt a konyhából a képernyőre mutatva hogy "jéé, ez Dubaiban van, azon a padon ültem, az az adidas hq előtt van" és valahogy ez annyira kibaszott szarul esett hogy el nem tudom mondani... hogy ő világot jár, videoklippek forgatási helyszínét tudja a földgolyó másik oldaláról én meg berekedtem tíz kibaszott éve az otthon-óvoda-játszótér háromszögébe és egy kibaszsott felnőtt szót sem hallok, hogy kész vége, ezt én így nem csinálom tovább... és akkor ha más nincs, akkor megyek budapestre inkább újra, de ezt így továb nem csinálom. (haza akartam/akarok már kábé nulladk naptól költözni, de nem megyünk..)

szóval írtam a csajnak, ismertem őt, neki is három gyereke volt és tudtam hogy nemrég ment vissza, szóval nagyon hasonló élethelyzete volt, ezért hallgattam is rá. Mondta hogy pályázzak és minden kételyem eloszlatta, ami persze bőven volt.. hogy nem értek már semmihez, de biztos voltam benne hogy megtanulni viszont megtanulok bármit, úgyhogy nagyon nagy elánnal nekiálltam és pályáztam és .... hát felvettek. 2019 április közepén volt az első melósnapom. és úgy csináltuk hogy másfél hetet voltam bp-en, aztán szerdán munka után kirohantam reptérre, és hazajöttem (volt közvetlen bp-nürnberg járat, háztól házig 3 óra!!) és vasárnap délutánig itt németországban, aztán repülőre és újra vissza bp-re.

ez egy évig ment, aztán ugye jött 2020 márius, és akkor szinte az utolsó repülővel kijöttem és lezárt az egész mindenség... és homeoffice innen.

igazából gyakorlatilag örültem is a járványnak , talán én voltam a legnagyobb nyertese: megoldódott úgy az életem hogy melóm is van és a gyerekkel is vagyok , valami elképesztő mák az egész.

teljesen kezdő juniorként mentem amúgy oda, 22 évesekkel együtt, aztán a helyismeret meg élettapasztalat kicsit gyorsabban katapultált előre, scrum master lettem hat hónaposan kb, egy évesen előléptetés. Aztán az egész megtorpant a homeoffice-al. Lételemem az emberek között levés és így , otthonról egy légüres térben vagyok, nagyon nehéz lett és nem kellett sokat várni rá hogy az otthon dolgokkal és a melós felelsősséggel együtt idén télre totál kiégjek... oké, ehhez nagyban hozzájárult hogy itt németBE nagyon sokat nem volt iskola, a gyerekek állandóan otthon és a "digitális" oktatás se nem digitális se nem oktatás nem volt: postán küldték a kibaszott feladatlapokat, és én tanítsam őket. Egy hatodikos, egy negyedikes - akit időközben visszavetettünk harmadikosnak -  és egy ELSŐS... három gyereket oktatni otthon mindezt úgy hogy sorsot húztunk B-vel hogy kinek van fontosabb meetingje , az mehetett a konyhaasztal mellől szobába dolgozni. A két fiú ADHD-s is, Vilmos speciális iskolába jár - már az ovija is speciális volt, olyan durván nehéz vele. és megnyertük őket, ők meg ugye minket és a suliért IS nyaggató szülőket. eszetlen durva volt, szinte minden nap sírt valaki. legtöbbször én hahahaha

az van hogy fáj a fogam. Járok haza kezeltetni, ugye otthon van az eü biztosításom mert otthon vagyok alkalmazott (Magyaro.) és pont szépen sorban csináltatok meg mindent magamon, köztük a fogaim is. Erre az egyik rohadék nem abban a pillanatban durrant be hogy kiértem németországba??
most kivételesen egyedül vagyok a gyerekekkel, és jött a pünkösdi hosszúhétvége úgyhogy elmentem egy itteni fogorvoshoz, cukik voltak meg minden, mondta hogy az egyiken lát valamit, gyökérkezelni kéne. Ez az a fogam amit pont nemrég fejeztünk be. Valszeg túl mély volt már eleve a lyuk amit tömött az amúgy szupercuki dokinénim és azt mondta a fog hogy bazdmeg, és ráment a gyökérre.
namármost kérdeztem hogy így biztosítás nélkül mennyi lenne ez, és olyan 1000 eur környékét saccolt nagy óvatosan, szóval mondtam neki hogy akkor ha lehet, írjon fel inkább egy fájdalomcsillapítót és most hanyagolnám ezt egy kicsit még...
júni 16án mentem volna újra, most nem tudom mi lesz. Már nagyon érzem, de kicsit abban reménykedem hogy hátha elhal addig a szerencsétlen fog (vagy én...)

mi lesz ha írok ide valamit?

ha jól látom, három éve nem jártam erre

mert wordpressre át kéne költözni, de most nem volt net a hétvégén, meg sokminden más prioritás van. Nemsokára, nemsokára...

addig is az juttott még eszembe hogy az a legfosabb az otthoni anyaságban, hogy az ember nem kap fizetést. Az egyetlen fizetség a vatikáni valuta lenne, na de ahelyett inkább a "hülye anya!" meg az "ezt úúúútálom!", meg "nem!", meg "gyűlöllek!" van. Mégis mi a szar motiváljon?

viszont arra gondoltam hogy lehet hogy nekem könnyebb lesz, mert tinikor már rég itt van, ennél egész egyszerűen nem lehet szarabb ... Mondjuk az külön terhelő hogy a kicsi meg kicsi, a nagy meg már tinédzser. Simon is tud izé lenni, de ő simulékonyabb

Viszont hogy kicsit ellensúlyozzam: Vili elkezdett nagyon szövegelni, be se áll a szája, szóval végrevégre beszél. Jó hibásan, még nagyon sok rag hiányzik, betűk felcserélve, de mi értjük, az a lényeg... meg már ki lehet egyedül engedni és nem kell állandóan rohanni utána, egész megbízhatóan megy el bizonyos távolságokig hogy utána szépen visszakanyarodjon!

Ez kéremszépen fény az alagút végén!!! 

...és ezt most leírtam, azóta kimentem a játszótérre és persze visszavonhatok mindent.

szóval nem lehet titkosítani. Akkor költözés lesz itt kéremszépen. Most úgy néz ki hogy wordpress, de azt még nem tudtam meghegeszteni, szóval majd idővel.

közben meg elmerengek azon hogy mennyire egyszerű addig amíg az ember csak saját magáért felelős... Addig azt írtam ide amit akartam, de így már fos, így most szar kiszolgáltatva lenni mindenféle rokonságnak hogy idehozza őket a böngésző. szóval kurvára sajnálom , de tényleg nincs más mint zárni, és akkor talán marad még egy utolsó kis SAFE HARBOR, ahova lehet nyünnyögni.

kis újság: ráálltam a mérlegre a hétvégén és a legkisebb súlyomhoz képest 8kg pluszt mutatott úgyhogy leszédelegtem róla és azonnali fogyókúrára álltam át. Egy év alatt hoztam össze ezt, és az is igaz hogy nem néztem se a súlyom, se azt hogy mit eszek meg, szóval ha már csak kicsit odafigyelek, elvileg mennie kellene a rohadékoknak, de most asszem életemben először sikerült talán ráállnom a kalóriaszámolósdira. Hát nagyon kíváncsi vagyok hogy hogy fog menni (asszem ezt a blogot is ezzel a mondattal kezdtem 15 évvel ezelőtt. Had ne tegyek ide hatmillió felkiáltójelet, basszuskulcs) 

Szóval elég... hogy is mondják az angolok, to be anal, szóval hogy nagyon rápörögtem a kalóriásra, grammos mérleggel meg sk exceltáblázattal meg minden, és próbálom betartani azt ami régen bevált: délutántól nem enni semmit. Régen ez 17:00 volt, de most háromkor van a fájront. Igazából délben, mert utána már csak egy light kávézós "uzsonna" van amit 100kcal-ban maximalizáltam. De egyrészt TÉNYLEG nem vagyok éhes, mármint nincs gyomori éhségérzet (fejben bezzeg kurvára kell küzdeni), másrészt szarok bele a normális fogyókúrás tempóba, meg a többibe, addig tolom amíg bírom. Célok: 74 először. Ez az ahol ÁLLANDÓAN megáll a testem. Aztán a 72, mert ennyi voltam, aztán a 70, mert CSAK, és végül egy homályos álomcél (amit nem baj ha nem érek el) a 64, mert ennyi voltam egyszer régen.