SA merengései gyerekkori traumáiról:

"én világ életemben utáltam a hétvégi telkeket.
Az egész fiatalságom azzal ment el, hogy árkot ástam, meg veteményt, és mindenféle tákolt épületeket emeltem, maradvány építőanyagokból, mert a nagyapám mindig kitalált valamit.
Élénken emlékszem egy feledhetetlen nyárra, amikor építettük a soha el nem készült faház alá a pincét. majd beszartam mire odacipeltem a sok szar építőanyagot a teljesen megközelíthetetlen telekre. Egyik oldalról vasút, a másik oldalról egy büdös patak vette körül. Miután apám is meg a nagyapám is érbeteg rokkant nyugdíjas volt, az öcsém meg szívbeteg, csak a szellemi irányításukat tudtam hasznosítani a cementes zsákok cipelésének elméleti alapjai tárgyban. E mellett napokig talicskáztam be a sódert, amit kb két buszmegálló távolságról hoztam, mert a teherautó csak addig tudott eljutni.
Aztán, hogy ne kelljen bérelni drágán betonkeverőt, azt is megoldottuk, hogy valami fémlapon, manuális módon lapáttal kevertem a betont. A nagyapám, miután kiástam, amit ki kellett az alapnak, valami fusi-misi zsalut tákolt, amit a beton menet közben szétnyomott, így minél több betont töltöttünk bele, a teteje annál jobban szélesedett. Az alap alul volt mondjuk 35 centi, mire a föld fölé értünk volt az 65 centi is.

A pince nyár végére elkészült. Miután azt valahol sejtettem, hogy olyan telket nem lehet eladni, amit nem lehet megközelíteni de cserébe van hozzá egy büdös patak, így innentől az a megnyugtató érzésem volt, hogy bármilyen atomháború esetén, lesz egy saját családi bunkerunk, ami az én kezem munkája. Folyó víz is van benne, mert a patak minden eső után befolyik valahogy."