kezdődött ott, hogy reggel arra ébredtem hogy az este még csak enyhén fájó fogam reggelre bedurrant. Aztán Zsófit hatkor felébresztette az enni kérő Simi, úgyhogy Zsófi jó három órával hamarabb ébren volt, és ugye én is. Aztán nem tudtam enni a fogam miatt úgyhogy éhes is voltam. Majd bejelentkeztem fogorvoshoz, és kettőre hazajött értem eb, hogy keresztülvágjunk a harctérre emlékeztető városon. Iszonyú dugó mindenfelé...
Természetesen újra para a fogorvosi székben (de a csodakezű doktornéni fájdalommentessé varázsolta a beavatkozást szerencsére), majd ha már úgyis lőttek az aznapi szoptatásnak, akkor azt javasolta hogy menjek el röntgenre is. (Közben eb egy közeli játszótéren volt a két gyerekkel, a hős) Röntgenen ezren, bár gyorsan sorra kerülök, jó fél óra míg előhívják a cuccost, addig lerágom a körmöm idegességemben hogy vajon hogy boldogul eb, majd otthagyok egy rakás pénzt, és beülünk újra a kocsiba hazafelé. Az úton megsasolom a röntgent, lefagy a számról az érzéstelenített mosoly, az bizony ott tényleg totális csontsorvadás, pár fogamat csak a szentlélek tart. Fasza.
Haza, én éhes, de most meg azért nem lehet enni, mert érzéstelenítőzve vagyok.
Nekiállok fejni, majd a bámulatos mennyiségű 50 mililitert - ennyit egyszerre még nem fejtem - borzasztó nehéz szívvel a csapba öntöm.
Futócipőt húzok, ha már megígértem itt mindenki előtt magamnak, akkor legalább az első heteket bírjam ki, nekivágok a szigetnek. Ott ezren, szegények kerülgethetnek, aztán az utolsó kétperces etap végénél beüt a krach: a térdem. Hazafelé már csak sántikálok, itthon meg már totál kripli üzemmódban.
most akkor mi a fenét csináljak? ez elmúlik magától mint egy húzódás, vagy ez valami örök bénulás/ficam/akármi? menjek el dokihoz? körberöhög? majd biztos az úszást javasolja, mert az ízületkímélő, de azt én köszönöm nem kérem (imádok úszni, félreértés ne essék, csak iszonyú macera)
(és akkor az achilles inaimon lévő vízhólyagokról még csak nem is beszéltem, jóétvágyat)