történt hogy ezt úgysem tudom megírni egy bejegyzésben...

címszavakban: nagyon gyűlötem hogy csak otthon vagyok és nem dolgozhatok és semmi felnőtt kapcsolatom nincs, ezért elkezdtem pályázni mindenhova. leginkább az adidashoz, az itt az egyetlen angol nyelvű munkahely, volt is pár egész ígéretes jelentkezésem, de semmi konkrét... nagyon nehéz 10 év anyaság után bármit is csinálni. sima aldi pénztáros melót találtam volna, ofkorz, de nem ez volt a cél, hanem agyat használni. Aztán talán 2018 őszén volt egy nagyon nagyon jó interjúm adidashoz, utolsó utáni kör meg minden, a hr-es csaj már körbevitt a campuson hogy hol fogok mit találni, hol van kaja, stb. ...aztán kiszervezték az egész osztályt portugáliába... az betette a kiskaput, nagyon elegem lett mindenből, stb...

fast forward tél végére, amikor egy volt nokiás munkatársam megosztotta hogy nagy felvétel van újra nokiába... néztem, dühöngtem hogy mennyire könnyű lenne ide újra menni HA otthon lennék, de nem vagyok, úgyhogy félretettem a dolgot fejben... aztán jött egy talán 2019 januári nap amikor itthon voltunk, gyerekekkel tévén zenét néztünk meg táncolgatás, és épp az Imagine Dragons-től a Thunder ment, amikor B lazán megszólalt a konyhából a képernyőre mutatva hogy "jéé, ez Dubaiban van, azon a padon ültem, az az adidas hq előtt van" és valahogy ez annyira kibaszott szarul esett hogy el nem tudom mondani... hogy ő világot jár, videoklippek forgatási helyszínét tudja a földgolyó másik oldaláról én meg berekedtem tíz kibaszott éve az otthon-óvoda-játszótér háromszögébe és egy kibaszsott felnőtt szót sem hallok, hogy kész vége, ezt én így nem csinálom tovább... és akkor ha más nincs, akkor megyek budapestre inkább újra, de ezt így továb nem csinálom. (haza akartam/akarok már kábé nulladk naptól költözni, de nem megyünk..)

szóval írtam a csajnak, ismertem őt, neki is három gyereke volt és tudtam hogy nemrég ment vissza, szóval nagyon hasonló élethelyzete volt, ezért hallgattam is rá. Mondta hogy pályázzak és minden kételyem eloszlatta, ami persze bőven volt.. hogy nem értek már semmihez, de biztos voltam benne hogy megtanulni viszont megtanulok bármit, úgyhogy nagyon nagy elánnal nekiálltam és pályáztam és .... hát felvettek. 2019 április közepén volt az első melósnapom. és úgy csináltuk hogy másfél hetet voltam bp-en, aztán szerdán munka után kirohantam reptérre, és hazajöttem (volt közvetlen bp-nürnberg járat, háztól házig 3 óra!!) és vasárnap délutánig itt németországban, aztán repülőre és újra vissza bp-re.

ez egy évig ment, aztán ugye jött 2020 márius, és akkor szinte az utolsó repülővel kijöttem és lezárt az egész mindenség... és homeoffice innen.

igazából gyakorlatilag örültem is a járványnak , talán én voltam a legnagyobb nyertese: megoldódott úgy az életem hogy melóm is van és a gyerekkel is vagyok , valami elképesztő mák az egész.

teljesen kezdő juniorként mentem amúgy oda, 22 évesekkel együtt, aztán a helyismeret meg élettapasztalat kicsit gyorsabban katapultált előre, scrum master lettem hat hónaposan kb, egy évesen előléptetés. Aztán az egész megtorpant a homeoffice-al. Lételemem az emberek között levés és így , otthonról egy légüres térben vagyok, nagyon nehéz lett és nem kellett sokat várni rá hogy az otthon dolgokkal és a melós felelsősséggel együtt idén télre totál kiégjek... oké, ehhez nagyban hozzájárult hogy itt németBE nagyon sokat nem volt iskola, a gyerekek állandóan otthon és a "digitális" oktatás se nem digitális se nem oktatás nem volt: postán küldték a kibaszott feladatlapokat, és én tanítsam őket. Egy hatodikos, egy negyedikes - akit időközben visszavetettünk harmadikosnak -  és egy ELSŐS... három gyereket oktatni otthon mindezt úgy hogy sorsot húztunk B-vel hogy kinek van fontosabb meetingje , az mehetett a konyhaasztal mellől szobába dolgozni. A két fiú ADHD-s is, Vilmos speciális iskolába jár - már az ovija is speciális volt, olyan durván nehéz vele. és megnyertük őket, ők meg ugye minket és a suliért IS nyaggató szülőket. eszetlen durva volt, szinte minden nap sírt valaki. legtöbbször én hahahaha

Tegnap este újfent Kisrablózás volt, immár teljesen hagyományjelleggel KCs barátosnémmal, de most nagy örömünkre, csatlakozott még Cincike is meg GK "anyu" is, a levelezős osztagból.

Tatárbífsztek három plusz rendelésnyi lilahagymakarikával. A szokásos "nőcis" kajánk a helyen, amit amióta terhes vagyok, sajnos nélkülözök, viszont most a többiek ezt ették, én meg grillezett kecskesajtot paradicsommal. Meg lilahagymával. Na nehogymá'ne! 

Nagyon nagyon jók ezek az esték, és nagyon fura hogy hogy lehet ilyen mély és meghatározó egy volt munkahelyi kapcsolat. Hogy most is ahogy egy tervezett munkahely lehetőségének az elképzelése elhangzott, mind egy emberként azonnal mondtuk hogy csapot papot hátrahagyva azonnal mennénk ha újra, ugyanúgy dolgozhatnánk mint rég.

Nekem ez a munka-lehetőség-álom is annyira nagyon jól esett, mert egy ideje gyötör ez a hova kell visszamenni, mit szeretnék csinálni az életben, mi a hivatásom, stb jellegű kérdéskör, és eddig frusztrálóan semmit se tudtam kitalálni, most meg legalább az irányvonalat újra érzem, és ez az érzés felszabít.

az az ha valaki a munkájáról beszél hosszan. Tudom hogy a tanárok sok érdekes dolgot tudnak mesélni, de akkor is sikítófrászt kapok ha felhívom anyámat, vagy tesómat, vagy anyóssal beszélgetek, és újra meg újra végig kell hallgatnom hogy mit össze szendvednek a kollégákkal/gyerekekkel, hogy s mint van a sanyarú sorsuk, satöbbi. 

És ugyanígy az összes olyan munkahelyi beszámolót ami hosszabb mint öt perc, mert bassza a csőröm hogy én hiába mesélem el hogy a szviccsen milyen érdekes volt a foglalás a testcase-eim futtatásához, vagy hogy melyik köcsög váltott be alám a szerveren, de azt valahogy senki se hallgatja meg, mindenki két perc után témát vált. Jó, értem én, de akkoris, akkor legalább nekem se kelljen végighallgassam a mások sirámait/örömeit több tíz perceken keresztül...

még bent vagyok, munkahelyen, de nincs is kedvem hazamenni, mert eb a szüleinél vidéken. lakásban meg úgyis újra csak leülnék a gép elé, azért meg felesleges olyan nagyon rohanni...

gondolataim már úgy egy éve szabadságon, semmi nem jut eszembe, csak az hogy mennyire úgy érzem magam mint egy kiégett villanykörte, és hogy mennyire szeretném megtalálni a helyem, a hivatásom. Meg mennyire irigylem azokat akik már szinte gyerekkoruktól kezdve tudják hogy mi az. Jójó, tudom ezek nagy szavak, de akkor sincs kedvem még belegondolni se abba hogy multinál dolgozzam le a nyugdíjig hátralévő 80 évet, mert tuti mire odakerülnénk, már annyi lesz a korhatár. Szóval most nagyon mehetnékem van, de azér' hülye nem leszek, amíg nem csattan a múzsa okos csókja, nem mozdulok persze. Önéletrajzomat már elküldtem egy helyre ahova szívesen mennék, de ott szerintem csak a naptárukat lapozgatták hogy vajon már április elseje lenne? mit akar itt ez a csavargyáros a csipkeverő manufaktúrában? és nem is írtak vissza...  

csöndes válság, csak úgy a margón. 

csak hogy meglegyen itt is: tegnap a nappalit is leburkoltuk, és ekkor fedeztem fel hogy én milyen jó barátságban vagyok a dekopír fűrésszel: a csövek helyét szabadkézzel vagdostam ki a laminált-lapból, meg 5mm-es csíkocskákat is sikerült leszabnom a széléről meg mindenféle szuper dolgot. Asszem pályát tévesztettem, és bútorasztalosnak kéne menjek. Egész nap finom fenyőszagban, meg kenném az enyvet, szorítanám a satut és ráspolyoznék. 

Amúgy tanulság még az is hogy ha az ember a glettcsiszolás-maradék port takarítja egy napon keresztül, akkor ne csodálkozzom hogy este fehér és szürke kavicsokat talál az orrában a belekötött matériából, illetve még az is hogy a jó ablaküveg-kaparó pengéje az akkor jó ha frissen viszi a szőrt is a karodról. Ez annyira vicces volt, hogy legalább egy fél órán keresztül tologattam a szőröcskéket a bal alkaromról a szoba padlóján ülve, most meg úgy nézek ki mint aki speedezve borotválkozott

Jött egy új diák ide melóhelyre, az meg tiszta Galla Miklós...

és ápdét is jött JellyBelly ügyben.

addikt vagyok.

Azt eddig is tudtam hogy délután tudok dolgozni, de azt hittem hogy csak az öt órás munkavég stresszel arra hogy rámjöjjön a dolgozhatnék, de ezen a kisérleti jellegű héten minden nap hétig-fél nyolcig bennmaradtam, és jó volt! mit jó?! addiktív!

Véletlen indult az egész, hétfőn maradnom kellett még, mert akkor szabadult fel az egyik gép amire szükségem volt, és végülis bentmaradtam melózni hétóráig mert úgy rámtört a Flow, hogy csak kapkodtam a fejem. Másnap csak félig -, de szerdára már teljes tudatosan szerveztem úgy hogy este maradok. És remekül beválik! három-négy felé elkap a gépszíj, és sitty-sutty ég a kezem alatt a munka, meg pörög az agyam. Elmondhatatlanul szeretem ezt az érzést.

és milyen jókat lehet ilyenkor aludni este...

már csak azt kéne kitalálni hogy azért ezt mégsem vezethetem be hogy reggel nyolctól este nyolcig melózok.... mert a reggel nyolcas érkezés meg kötött ugye... szóval még nemtudom hogy lesz a továbbiakban...

(elvileg ma megígértem hogy nem maradok bennt, de már erősen gondolkodom hogy írok ebnek hogy mégiscsak...)

szóval volt ilyen munkakiértékelésesdi, ahol megtudtam többek között hogy itt a csavargyárban két évet kell lehúzni ahhoz hogy 1 teljes emberként számítsanak rád, addig betanulsz. Én hét hónappal a hátam mögött 0,6 embernek számítok, míg a másfél éve ittlevő Cs például már 0,9-nek.

méghogy a pap tanul holtig...

mondjon még valaki (a jó szexen kívül) olyan frenetikus érzést, mint amikor rajtad a Flow, és dolgozol, és örömödet leled benne!

talán az első margitsziget körbefutás utáni eufória ilyesmi...

fülemben szól az 1.fm, melózok, finom a kávé, és élvezem. Mi kellhet még?

el vagyok havazva, de piszkosul, de most Flow van, és az jó.

meg mégjobb hogy már nincs két óra, és Kázmért fogok látogatni.