történt hogy ezt úgysem tudom megírni egy bejegyzésben...
címszavakban: nagyon gyűlötem hogy csak otthon vagyok és nem dolgozhatok és semmi felnőtt kapcsolatom nincs, ezért elkezdtem pályázni mindenhova. leginkább az adidashoz, az itt az egyetlen angol nyelvű munkahely, volt is pár egész ígéretes jelentkezésem, de semmi konkrét... nagyon nehéz 10 év anyaság után bármit is csinálni. sima aldi pénztáros melót találtam volna, ofkorz, de nem ez volt a cél, hanem agyat használni. Aztán talán 2018 őszén volt egy nagyon nagyon jó interjúm adidashoz, utolsó utáni kör meg minden, a hr-es csaj már körbevitt a campuson hogy hol fogok mit találni, hol van kaja, stb. ...aztán kiszervezték az egész osztályt portugáliába... az betette a kiskaput, nagyon elegem lett mindenből, stb...
fast forward tél végére, amikor egy volt nokiás munkatársam megosztotta hogy nagy felvétel van újra nokiába... néztem, dühöngtem hogy mennyire könnyű lenne ide újra menni HA otthon lennék, de nem vagyok, úgyhogy félretettem a dolgot fejben... aztán jött egy talán 2019 januári nap amikor itthon voltunk, gyerekekkel tévén zenét néztünk meg táncolgatás, és épp az Imagine Dragons-től a Thunder ment, amikor B lazán megszólalt a konyhából a képernyőre mutatva hogy "jéé, ez Dubaiban van, azon a padon ültem, az az adidas hq előtt van" és valahogy ez annyira kibaszott szarul esett hogy el nem tudom mondani... hogy ő világot jár, videoklippek forgatási helyszínét tudja a földgolyó másik oldaláról én meg berekedtem tíz kibaszott éve az otthon-óvoda-játszótér háromszögébe és egy kibaszsott felnőtt szót sem hallok, hogy kész vége, ezt én így nem csinálom tovább... és akkor ha más nincs, akkor megyek budapestre inkább újra, de ezt így továb nem csinálom. (haza akartam/akarok már kábé nulladk naptól költözni, de nem megyünk..)
szóval írtam a csajnak, ismertem őt, neki is három gyereke volt és tudtam hogy nemrég ment vissza, szóval nagyon hasonló élethelyzete volt, ezért hallgattam is rá. Mondta hogy pályázzak és minden kételyem eloszlatta, ami persze bőven volt.. hogy nem értek már semmihez, de biztos voltam benne hogy megtanulni viszont megtanulok bármit, úgyhogy nagyon nagy elánnal nekiálltam és pályáztam és .... hát felvettek. 2019 április közepén volt az első melósnapom. és úgy csináltuk hogy másfél hetet voltam bp-en, aztán szerdán munka után kirohantam reptérre, és hazajöttem (volt közvetlen bp-nürnberg járat, háztól házig 3 óra!!) és vasárnap délutánig itt németországban, aztán repülőre és újra vissza bp-re.
ez egy évig ment, aztán ugye jött 2020 márius, és akkor szinte az utolsó repülővel kijöttem és lezárt az egész mindenség... és homeoffice innen.
igazából gyakorlatilag örültem is a járványnak , talán én voltam a legnagyobb nyertese: megoldódott úgy az életem hogy melóm is van és a gyerekkel is vagyok , valami elképesztő mák az egész.
teljesen kezdő juniorként mentem amúgy oda, 22 évesekkel együtt, aztán a helyismeret meg élettapasztalat kicsit gyorsabban katapultált előre, scrum master lettem hat hónaposan kb, egy évesen előléptetés. Aztán az egész megtorpant a homeoffice-al. Lételemem az emberek között levés és így , otthonról egy légüres térben vagyok, nagyon nehéz lett és nem kellett sokat várni rá hogy az otthon dolgokkal és a melós felelsősséggel együtt idén télre totál kiégjek... oké, ehhez nagyban hozzájárult hogy itt németBE nagyon sokat nem volt iskola, a gyerekek állandóan otthon és a "digitális" oktatás se nem digitális se nem oktatás nem volt: postán küldték a kibaszott feladatlapokat, és én tanítsam őket. Egy hatodikos, egy negyedikes - akit időközben visszavetettünk harmadikosnak - és egy ELSŐS... három gyereket oktatni otthon mindezt úgy hogy sorsot húztunk B-vel hogy kinek van fontosabb meetingje , az mehetett a konyhaasztal mellől szobába dolgozni. A két fiú ADHD-s is, Vilmos speciális iskolába jár - már az ovija is speciális volt, olyan durván nehéz vele. és megnyertük őket, ők meg ugye minket és a suliért IS nyaggató szülőket. eszetlen durva volt, szinte minden nap sírt valaki. legtöbbször én hahahaha
