az úgy volt hogy múlt hét pénteken Zsófi hirtelen belázasodott, de annyira, hogy éjjel 41,1  fokos lett, közben hányt is a hűtőfürdőre tiltakozásképp, majd a váltott nurofen-lázkúp kombóval se tudtunk lényegi hűtést elérni és ráadásul egész éjjel zihált furcsán, úgyhogy elvittük szombat reggel ügyeletre. ott azonnal továbbküldtek minket a Bethesdába hogy ez asztmásan behúz és különben is szürke és tüdőgyulladás gyanú is.

Ott az ügyelet felvette kórházba és elkezdték tolni bele az infúziókat (heparin, sima fiziológiás sóoldat, meg több zacsi glükózos, meg antibiotikumos meg vénás algopirin, meg jött a Ventolin-Flixotide-Berodual kombó is). Másnap jött a véreredmény eredménye hogy 4keresztes aceton a vizeletben (kiszáradt) meg az egekben a vérben a gyulladásos paraméterek, röntgenen meg kétoldali tüdőgyulladás.

úgyhogy egy hétig kórház volt, ezt már otthonról írom, most értünk haza.

az az igazság hogy szeretek kórházban lenni. mert utálom azt a tehetetlen érzést, ami például szombat hajnalban kerített hatalmába, hogy ott zihál a tűzforró kicsi test, és már kiabálok vele hogy vegye rendesen a levegőt (valahogy nem esett le, hogy ugyanúgy behúz, mint Simi az asztmakor, mert ugye az asztma=Simi) és akkor erőtlenül azt bírja csak kinyögni hogy "szeretlek anya" és én meg bammmmm..... bazzeg ez búcsúzik.

retttttenetetetetetes.

aztán kórházban mindent flottul és azonnal átlátnak és döntik bele a folyadékot (máig nem értem hogy ilyen hirtelen hogy tudott ennyire kiszáradni) meg a gyógyszereket és látni ahogy egyre jobban lesz.

Első nap még csak a plafont bámulta bódultan, aztán egyre jobb lett, az utolsó napokban meg már ment a szobatársakkal a "buli".

Első falatok végre

pár nappal később már

szobatársak táblagépeznek

mesenézés

azt kell hogy mondjam hogy tökéletesen nagyon jó helyünk volt ismét a Bethesdában, szuperek voltak az emberek is és a hely is és az ellátás is. Maximálisan odafigyelnek a gyerekekre.

meg azt kell még elmondjam hogy rettenetesen zavar az állandó, szinte fehérzaj szerű egészségügy-fikázás ami szinte normaként folyik a legtöbb ember szájából...

az egyik legjobb példa: "a takkernő már megint elvitte a teáskancsónkat" bazzeg, persze hogy el, de azért hogy frisset hozzon, mert ez a tegnapi. és ez a legeslegalja az egésznek. kurvára zavart ez a személyzet háta mögötti automatikus összekacsintós-fikázás. A kaját ekézni egy kórházban?? mit képzelnek, a Waldorf Astoriában szálltak meg?! stb. nem is akarok belemenni mert csak felmegy a pumpám.

amit még le akartam írni az az hogy nagyon furcsa hazajönni. komolyan, biztos valami Stockholm (de remélem nem Münchausen) szindrómám van

mondjuk az is igaz hogy ha valaki beteg lesz, akkor szinte sose pánikolok, hanem bekapcsol a realizmus-automatika, és hideg fejjel levezénylem az egészet. férjet bevittette mentővel a háziorvos tüdőembóliával a kórházba? kb két óra múlva már ott voltam mellette, úgy, hogy közben a gyerekekért felügyeletet szerveztem, kocsikulcsot megszerveztem hogy megkaparinthassam, beautóztam, anyósékat tájékoztattam és még a szükséges cuccokat is megszereztem B-nek.

Most is reggel mikor jött Balázs hogy Zsófinak kórházba kell menni, fél óra alatt összepakoltam mindent. aztán ott meg átadtam magunkat a segítő kezeiknek.

Azért jó volt hogy volt sok ismerős arc még két évről ezelőttről, amikor Simivel (aki akkor 3(!!) hónapos volt bent feküdtem (szintén obstructiv bronchitis), ez még külön megnyugtató.

szóval szar hazajönni egyrészt, de tudom hogy leginkább az itthoni ingerszegény környezetem miatt.

(és most az én fülem fáj...)

a szobában a szobatársak első nap: két tüdőgyulladásos (egyik mi), két mononukleózisos és egy arcüreggyulladásos. aztán elment az arcüreg meg az egyik monós és lett helyette egy magasvérnyomásos fiú meg egy kislány, akiről semmit nem tudtunk mert nem volt vele az anyukája. hét éves. csak behozta, de ennyi. két pizsamája egy papucsa meg egy könyve volt.