Tegnap durván benne voltam a szülés előtti depi gödreiben ismét... Éjjel 1-kor feküdtem le, másnap délután fél egykor keltem, mert semmi értelmét nem láttam hogy kimásszak a jó kis sötétzárkámból.

Aztán este 11-re ismét álmos lettem. Döbbenet.

Teljesen letaglózott hogy nem tudtam kimenni senoiék elé a reptérre, mert végem van, nem tudok már lassan kocsiban sem ücsörögni, utána meg harmadik emeletet tutifix hogy nem mászom már meg gyalog. Aztán meg vásárolni kellett volna menni barkácsboltba (festék, faglett), meg rendes bótba (tej+kenyér like stuff), ahhoz meg azért nem volt kedvem mert csak annyit láttam magam előtt, hogy ezek az utolsó tejek meg kenyerek amiket veszek, mert egy hét múlva már nem leszek itt, vége az itteni életemnek, meg egyáltalán vége az életemnek.

Tegnap teljesen elmúlás érzés volt rajtam, kis meghalás, világvége, satöbbi. Ami nem is lenne baj, csak a mennyország meg a halál utáni élet hiányzott piszkosul, ez valahogy nem flesselt be.

Az meg hogy az időjárás tiszta ordító tavaszi, az meg csak olaj volt a tűzre. 

De mára elmúlt.

Nagyrészt.

De legalábbis kelnem kellett, indulunk 3. NST.