már ugyan vége és csak egy dolgozós szombat jön, de ez a másik dolog ami kikészít: egyedül maradni egész napra a gyerekkel.

a forgatókönyv egyébként általában az hogy éjjel kb 70% százalékban kelek a gyerekhez, ezt bevállalom, nem para, amiket eb vállal be, az ajándék, bár mostanában a gyerek rigolyái miatt inkább felkelek én, csak hogy tuti megegye az adagját / ne keljen fel / időben megkapja, stb. Aztán ugye napközben az enyém, majd ha eb hazajön úgy hat felé, akkor közösen elmegyünk ügyeket intézni, vásárolni, etc, ezt már a gyerek is megszokta, sőt várja, ezek az esti alvásai kocsi nélkül nem is mennek már. Aztán hét-félnyolctól ebé a terep, ő fürdeti és teszi le 9-fél10 felé lefeküdni.

Most az volt hogy becsúszott ebnek egy céges bowling, egy hányósfosós betegség, egy kétnapos prága és egy céges karácsonyi buli, mindez másfél hétbe sűrítve, úgy, hogy előtte nem is igazán maradtam itthon még végig egyedül a gyerekkel, úgyhogy kellőképp bepánikoltam, és megjártam a lónak azt a bizonyos túloldalát.

Ugyanis amikor még én is éltem a gyermektelen nagyvilági úrilányok életét a korporét falak között, akkor kábé kinéztük azt a kolléganőt aki ötkor kiejtette a tollat a kezéből mert rohant a gyerekér' a bölcsibe', szántuk azt a kollégát aki a céges ivászatról hétkor elrohant hogy hazaértjen fürdetésre, és megvetettük azt a feleséget aki szóvátette hogy "mármegint céges rendezvény lesz? muszáj menned drágám?". Hogy hogy lehet ilyen kicsinyes és pitiáner, hogy a szerencsétlen férjéből papucsállatkát gyárt és nem engedi el ide meg oda.

Aztán itt vagyok, és legszívesebben papucsállatkát gyártanék, csak ne menjen, csak maradjon, jöjjön haza, segítsen, váltson le két órára.

ezek nélkül a napi két órás kis esti szüneteim nélkül egybefolynak a napok, elém tornyosulnak, idétlen időkig, és már hallom is a az I've got you babe-et előre, és újra meg újra. Tél, depresszió és zsupsz! máris maga alá temet az egész mint egy lavina,

(...és tudom, kussoljak, van akinek férje sincs.)