avagy minden amit a műszeres befejezésről tudni akartál de sosem merted megkérdezni.

kezdődött az egész még szombaton, amikor ugye egy utolsó UH-on voltam G-nál, és megállapította hogy a legjobb az lenne ha akkor ez mi most hétfőn eltávolítanánk, mert immár három hete nem nőtt egy milimétert sem. Aztán vasárnap már kezdtem otthon beparázni, kettőig csak hánykolódtam az ágyamban, meg ugye előtte vagy három órán át fürödtem, szőrtelenítettem, körmöt vágtam-formáztam-festettem, mert ugye ezek a legfontosabb dolgok. Hogy majd guszta legyen még a lábkörmöm is a műtőasztalon. Mertpersze ezek a lefontosabb részletek persze...

aztán eljött a hétfő, hajnalban kocsiba ültünk, leszáguldottunk vidékre, majd egy röpke órás betegfelvétel után már meg is volt a helyen a 13-as szobában a másodikon. Aztán egy újabb UH hogy esetleg nem gondolta-e meg magát az este, és jött ki, de nem, ugyanakkora maradt. Viszont a méhszájam meg olyan zárt volt még mint az OTP péntek este nyolckor, úgyhogy ezt valahogy szét kellett feszíteni hogy hozzáférhessenek a hozzáférnivalókhoz, ezért szóltak hogy öltözzek át abba a csodálatos kórházi "hálóingbe", és jött G, és felmentünk az ötödikre, ahol a műtők voltak, hogy akkor méhszájtágítás. Szerencsére nem a sötét középkorban vagyunk már, ezért nem egy izzó ollót tolnak fel és nyitják ki, hanem egy laminária nevű pálcikát. Gondolom ilyesmi lehet itthon is:

ami meg ebből van: szóval elég trendinek és japánosnak érezhettem magam. A dolog lényege hogy ez a ceruzabél vastagságú száraz pálcika nedvesség hatására jóóócskán megdagad, ezáltal lassan és kíméletesen tágít. Ezt magyarázta épp G, amikor végre kitolták az előttünk a műtőben levő beteget, még altatásban volt, és jöhettem én. A szoba közepén egy azért mégiscsak középkori kínzóágynak tűnő vas és bőr szerkezet, arra kell felfeküdni, meg terpeszteni meg hasonlók. Valahogy felkecmeregtem, majd szólt G.: ja, azt elfelejtettem mondani hogy ez azért ám fájni fog. Hát azért valahogy ezt sejtettem, de ami utána következett... hát hirtelen kiabálni se tudtam meg semmi, a fejemnél egy nőci közben kérdezgetett, illetve akart, mert én csak vicsorogtam, meg haraptam a szám, meg próbáltam kibírni az igencsak megintcsak középkori tüzesvasas hústépésnek érződő fájdalmakat, ami aztán szerencsére nem tartott csak úgy 5-10 percig. Aztán hogy akkor felkelhetek és lesétálhatok a helyemre. Kérdezték hogy jól vagyok-e, meg hogy tudok-e menni, ilyenkor miért vágja rá az ember automatikusan hogy óhogynepersze?! mert persze rávágtam, aztán meg a liftben már erősen támasztottam a falat hogy ne boruljak fel. Majd azért szerencsésen visszaértem, és erősen ragaszkodtam az ágyhoz. Ekkor írtunk asszem fél 10-et. Délután kettőig kellett várnom továbbra is étlenszomjan hogy táguljon, és hogy mehessek a műtétre.

Olvastam, meg kicsit önsajnálkoztam, meg aludtam egy kicsit, majd jött egy nővér hogy menjek fel újra ugyanoda az ötödikre. Persze az újszülöttosztály mellett kell elmenni, meg a boldog malomkerényi hasú anyukák, sugárzó örömmel, én meg slattyogtam a műtős pizsiben a két öreg szobatársamtól el, és nagyon nem ezen az emeleten akartam én lenni, és nem ilyen körülmények között akartam én ide jönni, aztán csak felértem, leültem még a folyosón, összeszedni magam, majd szóltak hogy menjek be. Volt bennt vagy hat ember, újra másszak fel a székbe, csússzak lejjebb, méglejjebb, így jó. A jobb kézfejembe közben kanült raktak, az altatóorvos megint megkérdezett mindent, a kezeimet leszíjjazták, még közben kérdeztem hogy van-e valami stramm műtősfiú, aki elbír engem, mire jöttek a válaszok hogy természetesen nincs, de a kedves beteget csak egyszer hagyják pattanni, utána azért el szokták tudni kapni, meg hasonlók, szóval kedvesek voltak nagyon. Aztán elkezdték tolni az anyagot, még annyi időm volt hogy mondtam a fejemnél az alatatóorvosnak hogy húú, érzem hogy jöö... és filmszakadás. Utána mint egy jobb fajta videoklippben, egy-egy snittek maradtak meg: mikor még a műtőasztalon szólt az altatós hogy jóreggelt, erre mondtam neki hogy hallottam a hangját (tényleg azalatt az álom szerű állapot alatt, az ő mély hangját áthallottam), aztán snitt. követező kép: már a hordágyon gurít a műtősfiú épp be a liftbe, amikoris sírni kezdtem. nem fájós, hanem olyan érzelmi izé volt, csak csendben elkezdett csorogni a könnyem, majd snitt. Következő kép már a szobában, az ágyam fejénél állt meg a kocsi, szemem kinyílik, és épp elmagyarázom a műtősfiúnak hogy dehát én innen simán átmászom egyedül is az ágyamra, az meg mosolyogva megcsóválja a fejét hogy nem, és hogy kulcsoljam erősen össze a nyakán a kezem, kapaszkodjak, és snitt... aztán már az ágyamban, ahol még jó két órát jöttem mentem az álom az ébrenlét és a közte levő fura határmezsgyén, de ekkor már inkább csak a kettő között voltam: nem tudtam kinyitni a szemem, de nem is akartam viszont aludni már megintcsak nem tudtam. Olyan tökéletes alfa állapot volt. Majd fél öt felé felszáradtam. Közben meg a fájdalom egyre enyhült, majd mire megjött anyu értem, egy szekérnyi kajával, inkább már csak felöltöztem, és hazamentem. 

Aztán jött eb is, vacsoráztunk, kistesómnak elektrolízist meg áramköröket meg ellenállást szereltünk, és hazajöttünk.

Azért mindenhol jó, de legjobb itthon.