az milyen már hogy ma többször kaptam magam azon hogy vitatkozom anyámmal, elméletben, fejben. Százhúszmillió féleképp próbálok magyarázkodni trillió kötözködésére/paranoiájára/beszólogatására. Komoly erőfeszítéseket kellett tegyek hogy NE csináljam. Hogy ne pörögjek ezen. és ez elég sokszor szokott lenni.
Mert hülye lépcsőházi gondolkodó vagyok, forrófejű, logikátlan naiva. Egész életem az anyámmal folytatott vita. Ilyen olaszos se veled se nélküled tragikomédia. De néha inkább dráma. Úgyhogy ha valószínűsíthető hogy konfrontációra kerül sor vele, akkor már az előző napokban elkezdem túráztatni magam a lehetséges vitahelyzeteken, mérgezem és hergelem magam, ilyen "tudod mit? baszd meg a létrát, Malacka" szintig is akár.
Most hogy itt van Zsófi, csak arra tudok gondolni hogy mennyire irgalmatlanul fontos hogy átlépjem saját magam, mert biztos hogy tudat alatt anyám mintái égtek be, és ezt NAGYON nem akarom neki. Nehéz. Vissza-vissza nézek már most is esténként a napra, hogy mennyi rögzült szar van az emberben, amit totál gondolkodás nélkül csinál, és pedig még nincs is verbális kommunikáció.
Amúgy nekünk ugyanaz az anyánk?