vasárnap reggel kocsiba ült Eb és Vili meg az összes csomagunk és elindult, majd én kicsit még lezártam az otthoni létet (csapokat elzárni, szemetet kivinni, romlandókat kidobálni/odaadni szomszédnak, stb) közben gyerekek még a tableten youtube-oztak, majd felöltöztem, felöltöztettem őket is, és már indultunk is, agyő.

Lent várt az aiportshuttle, kicsit nézett hogy "mi vagyunk a három fő?" de aztán mentünk. 2A terminál.

Mivel nem volt csomagunk, azonnal a biztonsági kapuhoz mentünk, ott a két gyerek miatt mindenféle priority lane-be mehettünk majd ott két órás várakozás, ami menet közben három órásra nyúlt, mert késett is a gép meg a beszállítás is. A gyerekeket egy órán keresztül lekötötte a gyereksarok a foodcourt-on, aztán délben megetettem őket junkfood-dal, majd pisi és indultunk a kapuhoz. Ott derült ki a sok késés, úgyhogy ott teljesen szétcsúsztak már az idegtől hogy mikor megyünk már (három órája itt voltunk hogy "mindjárt" indulunk...) elrohangáltak, mindenre felmásztak, őrjöngtek. Végre végrebemondták hogy beszállhatunk, egy szép ívvel előrementem magam után húzva a kettőt a priority boarding-hoz, beszálltunk, egy darabig élvezték, Simi ült az ablaknál, Zsófi középen. Ettek is, meg kértek inni (eppöl dzsúsz, meg vótör) meg már nem is verekedtek, aztán lassan leszálltunk Frankfurtba. Én hulla éhes voltam, mert tudtam hogy pesten semmit nem kapni, majd a frankfurti reptéren szuper lesz, ott minden van! Erre mire odaértünk, már ott várt minket Feri (eb apjának cimborája, ezer éves frankfurti reptéri alkalmazott) aki közölte hogy rohannunk kell ha el akarjuk érni a gépet. Simi ugye nem aludt, már délután 5 volt, nyűgös, mindenhol várni kell, nem történik semmi, perszehogy nem akart se futni, se mellettem jönni... Zsófi még csak csak. úgyhogy ameddig bírtam, felvettem és vele rohantam, utána már csak húzni volt erőm. Végre leértünk a kapuhoz, ott rácsaptunk a pultra hogy várjanak, és még gyorsan kiállítottak nekünk egy-egy új boarding pass-ot, mert a mienk ugye elveszett x perccel felszállás előtt (vagy x perccel boarding után). Buszra fel, félórás buszozás, én már csillagokat láttam az éhségtől/szomjúságtól, kimerültségtől, többiek persze csak a bunkó későt látták bennünk, aki miatt várniuk kellett. Aztán valahogy felszálltunk a gépre, ott mutogattam a helyjegyet a stewardessnek hogy segítsen helyet szerezni egymás mellett majd, közben elfelejtett adni gumicukrot Siminek, csak Zsófi kapott, úgyhogy elveszett az utolsó adag türelme is, elkezdett sírni. Aztán mikor a helyünkre értünk és kiderült hogy most bizony Zsófi fog az ablak mellé ülni, hát az óriási balhét eredményezett, az ülés helyett előtte a földön feküdt sikítozva. Utastársak bámultak, morogtak és beszóltak. Majd valahogy nagynehezen sikerült lefegyvereznem hogy elvileg két ablak is van, ha felszállnak akkor majd az egyik ablak az övé, másik a Zsófié. De szerencsére nagyon gyorsan odaértünk Nürbergbe, úgyhogy akkor vége lett szenvedéseink egy részének. Kifelé megvártam míg mindenki kiszáll, utolsóként kijöttünk, akkor már a cockpit is nyitva volt, bemehettünk a nagyon kedves pilótabácsikhoz is, majd végül kiszálltunk, ott még egy utolsó affér: végre inni akartam, Zsófi is szomjas volt, míg megvettük az innivalót, addig viszont Simi betévedt egy VASÁRNAP ESTE IS nyitvatartó játékboltba és persze ott szorongatta a matchbox-okat. Valahogy végül onnan is kiimádkoztam és végre kijutottunk a reptérről, és ott várt minket Eb, aki nyolc perccel előttünk ért oda, beültünk és már csak a maradék 30km volt hátra az ideiglenes lakásig. Persze gyerekek bealudtak, lakásban (első emelet és laknak alattunk, méghozzá a főbérlő...) éjfélig ugrálás, őrjöngés...

de itt.