történt már sokminden, nagyon sokszor akartam írni, de hol túl hosszú lett volna, hol erőm nem volt,  hol csak szimplán szégyelltem az egészet ezért elmaradt mindig. De mindjárt újév, nem akarom átgörgetni, inkább címszavakban:

WARNING graphic language

- gyűlöletesen szar anya vagyok, az már egyszer biztos. Az én anyám csak öregkorára hülyült meg és szar nagymama lett, de én már korábban kezdem és szar anya is vagyok. És ez nem az a divatos önostorozós szöveg, hanem ez az, amikor az ember az egyik esti trüfögve sarokbanbőgés közben megállapítja hogy nem akar gyereket és hogy igazából elbaszott lépés volt az összes gyerek bevállalása, nem nekem való ez az egész. Kurva aranyosak meg minden, de mostanában a mérleg másik serpenyőjébe mindig több szar van és ez nagyon nem elég így. Pedig még csak most kaptam vissza a nagyokat, és ők gyakorlatilag már nem is nehezítenek sokat, csak létszámilag. És ha aranyosak akkor meg extrán jön a mekkoramocsadékvagyok érzés hozzá, mert ha kisköcsögök, akkor legalább simán lehet őket gyűlölni amiért tönkreteszik az életem. 

- kibaszott frusztrálttá tesz hogy gyakorlatilag október vége óta szükségállapotban élünk. Akkor ugye összepakolás, aztán kint az ideiglenes lakás, aztán december 14én megkaptuk a ház kulcsait és ott meg azóta statáriumi állapotok PLUSZ pakolás dobozokból PLUSZ bútorösszeszerelés PLUSZ kisdedóvó. Anyám az egyik képemre képes volt azt válaszolni hogy "milyen fantasztikus ahogy alkul a tér, ez egy nő életében a második legnagyobb öröm". Ez hülye, komolyan. És a slusszpoén: mire végre összeraktuk a konyhát (addig mindenki elképzelheti hogy milyen tábori körülmények voltak: budiban mosogatás, csak mikrós ocsmány kaják evése, vagy még azt sem, mert ugye kihányom, stb), szóval mire végre valami reménysugár csillant az alagút végén hogy ebből lehet hogy tényleg lakás lesz, erre összecsomagoltunk és azóta nyomjuk itthon a vándorcigány létet: vendégeskedések és a töküres bp-i lakás foglyai vagyunk. Már itt is volt komplett meltdown részemről, már szinte nincs is olyan hét hogy ne legyen...

- evés is kicsit frusztráló tényező, de szerencsére nem volt sok időm azon kattogni hogy ezt vagy azt nem ehetek, stb, ami szar az az hogy nekem most az kéne hogy amikor reggeli/ebéd/vacsora van, akkor leüljek és szép lassan, ezerszer megrágva minden falatot, odakoncentrálva megegyem a porcióm. Persze minden van, csak ilyen lehetőség nincs. Aztán megrágás nélkül meg megakad és mehetek hányni. pfff.

- őrületes hogy továbbra is mindenki ezerrel VÁRJA hogy meséljem hogy nekem milyen kurvajó kint, meg hogy ott kánaán van és hogy ha nem hallja ezeket akkor én vagyok a finnyáspicsa meg a hálátlanfeleség.

- és itt akkor dramaturgiailag is átvezettem a következő fájó pontra: a hausfrau mivoltra. Hogy én kint csak Frau Gipsz vagyok, holott ugye a nevem se Gipszné Kovács Aranka, hanem simán Kovács Aranka, de ott zérusfogalom ennek a lekezelése megszólításkor és úgy en bloc az egész helyzet. A férjnek jó, gyerekeknek valószínű jó lesz, nekem semmi ilyen kilátás a közeljövőre: se barátok, se kommunikációs lehetőség, se karrier, se semmi. A gyerekeken meg a háztartáson meg az enteriőrsztájlisztságon (haha, minimálbudget) meg nem akarok kiélni magam, kiéltem már eleget. ÉN akarok lenni, nem egy anyuka, nem egy feleség, nem egy Frau Faszomtuggyaki.

Gyűlöletesen undorító a német nyelv, nem is beszélem (még ha érteni értem is nagy részét) és nem vagyok hajlandó németül tanulni és azzal az időmet elbaszni hosszú hosszú heteken/hónapokon keresztül, mint egy ismerősöm teszi most. 

Fos érzés bevándorlóként (még ha mi a bevándorló-light is vagyunk, így csador nélkül) másodrendű állampolgárként létezni.

És undorító az ottani időjárás. de ezt is már mondtam. 

Most mindjárt megpróbálok összeszedni jobb dolgokat egy következő posztban csak hogy mérleget egyensúlyozzunk.