gyűlölöm hogy az otthonmaradás és a gyerekkel-levés az pont az első évek. Hogy beleőszüljön az ember a gyerek-tőle-függésbe, a szarás-etetés-bőgés háromszögbe és amikor mobilis lesz, akkor meg a káoszba amit maga körül csinál. 

Ez most egy dühből írt bejegyzés lesz, mert most baszott a földhöz egy porcelántányért a kis hülye.

Hogy mire értelmes és aranyos és cuki gyerekek lesznek, addigra kell nekem visszamenni dolgozni, addigra darálja be őket is a rendszer, onnantól van segítség. Pedig kurvára fordítva kéne. Eleinte kéne sok-sok-sok segítség, nem akkor amikor már könnyű velük.

Hogy most is milyen jókat lehetne kirándulni már a nagyokkal, meg lehetne vonatozni, meg sétálni, meg átmenni kacsát etetni, meg foglalkozásokra járni, de neeem, itt van ez a kis izé, aki mindenbe szó szerint beleszarik, akitől semmit nem lehet csinálni, hanem ismét csak csüng a lábunkon, húzva hátra, mint a rajzfilmek láncos rabgolyója...