EQ fogyatékos, továbbra is leszázalékolva

mirwen

mirwen

2005. szeptember 11. - Mirwen
Fusi után a Népliget felé vettem az irányt, ahol a japántanárnőmék nagyobbik lányának volt iskolai sportnapja. A suli japán sul, teljes egészében, japánból jött tanárokkal, japán tanrenddel (áprilisban kezdődik a tanév). de hogy a sportnapjuk is ilyen echte japán lesz, azt nem is gondoltam. bár a népligeti eligazító tábla azért már kezdte sejtetni:


sajna a fusi miatt csak délután kettőre értem ki, a rendezvény meg már reggel kilenc óta zajlott. A sportnap kinnt azért másabb, mert a szülőknek is aktívan részt kell venniük egy-egy versenyszámban. Mikor odaértem, vettem észre hogy én vagyok az egyetlen magyar közel s távolban, úgyhogy épp kezdtem volna feszengve a tanárnőmék mellé ülni a lelátón, amikor tanárnőm megfogta a kezem hogy mostazonnal menjek vele, és beráncigált a pályára, és beállított a csapatába. nekem köpni nyelni nem volt időm, nemhogy feszengeni, illetve ez már annyira képtelen szituáció volt, hogy már csak rihegni röhögni bírtam. ott álltam a tanárnőmék csapatában 16 szülő között, szépen négyes oszlopokban, négy sorban, és épp akadályfutáshoz készülődtünk. Közben persze mondták az instrukciókat hangosbeszélőn, dehát az is japánul ment, én meg még mindig a rihi-röhivel voltam elfoglalva, de tanárnőm nem hagyta hogy kimentsem magamat mondván hogy én csak nézni jöttem, úgyhogy nem volt mese, mikor mi jöttünk, akkor futni kellett.. méghozzá négyen futottunk egymás mellett, egy nagy hosszú farudat szorongatva, és nehezítésképp három bólyát kellett megkerülni. a szélső ember szinte csak kapaszkodott a botba, és úgy repült a centrifugális erő hatására. Első lett a csapatunk, legalább... mondjuk az is igaz, hogy hiába nevetgéltek velünk, mellettünk a szülők is, azért mert általános iskolás gyerekeiknek a sportnapján voltak, még amikor futni kellett, úgy versenyeztek mintha az életük függne tőle... én is alig győztem szedni a lábam, hogy csak győzzem a lépést tartani velük...
utána Kazuha - nagyobbik lány, ő elsős iskolás - váltófutása jött:



Mentünk is fényképezni. egyébként igen, a Magyar Televízió teljes filmfelvevő apparátusa is csak rissz-rossz hobbifelszerelésnek tűnhet ahhoz képest ami cucc itt felvonult, mind "hivatalosan", mind a szülők részéről. a lényeg alényeg, hogy győzött Kazuháék csapata, aztán meg már vége is volt az egésznek, így csak a közös torna(!!)



...és a díjátadó maradt hátra, és természetesen a csoportképek



Anjou, a négy éves kiscsajszi meg végig rajtam lógott, meg a nyakamba ült, meg kézenfogva vonszolt mindenfele. elég viccesek lehettünk így, én a nagydarab europid emberszabású, karomban a pici japánlányka mint egy kismacska, tekergett kedvesen. Aztán szedelőzködés és hajlongva elköszönés.
Még hangosbemondón szólt a "...minna! Otsukaresamadeshita!", utána már csak a j-pop aláfestőzene recsegett bele a meleg délutánba, én meg mint egy filmből, sétáltam az issszonyú keleteurópai kőbányán keresztül hazafelé...



egy jópár ötlettel és hat húsgombóccal gazdagabban, ugyanakkor majd húszezerrel könnyebb pénztárcával hagytam el az ikeát*. viszont most a már összeszerelt kisasztalomon világít az összeszerelt kislámpám, és varázslatosan szép díszpárnákkal vérteztem ismét körbe magam. egyszer ha jók lesztek ha lesz rendes gépem, fotózok szobát is (az előbb próbáltam, de nem adja vissza a hangulatot szerencsétlen telefon-fényképezőm... bezzeg az ikeában... cheater)

*: szerintem még kenyérre se fogja futni hóvégén majd...

hogy is van ez a medve bőrére dolog? szóval hogy nem írhatom le hogy milyen jó volt tegnap este egyedül hímezgetni töréspont rádiót hallgatva, és közben azon mosolyogni hogy milyen finom érzés is jóreggelt-puszira ébredni, és csukott szemmel beleszagolni a párnaillatú nyakába, és odavackolni az ölelésébe arra a még-öt-perc-re, amíg meg nem szólal a vekker

süti beállítások módosítása