sajna a fusi miatt csak délután kettőre értem ki, a rendezvény meg már reggel kilenc óta zajlott. A sportnap kinnt azért másabb, mert a szülőknek is aktívan részt kell venniük egy-egy versenyszámban. Mikor odaértem, vettem észre hogy én vagyok az egyetlen magyar közel s távolban, úgyhogy épp kezdtem volna feszengve a tanárnőmék mellé ülni a lelátón, amikor tanárnőm megfogta a kezem hogy mostazonnal menjek vele, és beráncigált a pályára, és beállított a csapatába. nekem köpni nyelni nem volt időm, nemhogy feszengeni, illetve ez már annyira képtelen szituáció volt, hogy már csak rihegni röhögni bírtam. ott álltam a tanárnőmék csapatában 16 szülő között, szépen négyes oszlopokban, négy sorban, és épp akadályfutáshoz készülődtünk. Közben persze mondták az instrukciókat hangosbeszélőn, dehát az is japánul ment, én meg még mindig a rihi-röhivel voltam elfoglalva, de tanárnőm nem hagyta hogy kimentsem magamat mondván hogy én csak nézni jöttem, úgyhogy nem volt mese, mikor mi jöttünk, akkor futni kellett.. méghozzá négyen futottunk egymás mellett, egy nagy hosszú farudat szorongatva, és nehezítésképp három bólyát kellett megkerülni. a szélső ember szinte csak kapaszkodott a botba, és úgy repült a centrifugális erő hatására. Első lett a csapatunk, legalább... mondjuk az is igaz, hogy hiába nevetgéltek velünk, mellettünk a szülők is, azért mert általános iskolás gyerekeiknek a sportnapján voltak, még amikor futni kellett, úgy versenyeztek mintha az életük függne tőle... én is alig győztem szedni a lábam, hogy csak győzzem a lépést tartani velük...
utána Kazuha - nagyobbik lány, ő elsős iskolás - váltófutása jött:
Mentünk is fényképezni. egyébként igen, a Magyar Televízió teljes filmfelvevő apparátusa is csak rissz-rossz hobbifelszerelésnek tűnhet ahhoz képest ami cucc itt felvonult, mind "hivatalosan", mind a szülők részéről. a lényeg alényeg, hogy győzött Kazuháék csapata, aztán meg már vége is volt az egésznek, így csak a közös torna(!!)
...és a díjátadó maradt hátra, és természetesen a csoportképek
Anjou, a négy éves kiscsajszi meg végig rajtam lógott, meg a nyakamba ült, meg kézenfogva vonszolt mindenfele. elég viccesek lehettünk így, én a nagydarab europid emberszabású, karomban a pici japánlányka mint egy kismacska, tekergett kedvesen. Aztán szedelőzködés és hajlongva elköszönés.
Még hangosbemondón szólt a "...minna! Otsukaresamadeshita!", utána már csak a j-pop aláfestőzene recsegett bele a meleg délutánba, én meg mint egy filmből, sétáltam az issszonyú keleteurópai kőbányán keresztül hazafelé...
