az első nap rögtön három hányás, egy kiadós bőgésroham, és a nap végén egy szirénázó mentő részvételével zajlott.

amúgy rendben vagyunk már, nem történt semmi komoly. Részletek holnap. Vagy nem. Elvileg nászutazunk, vagymiaszösz... 

remek volt, szuper és azthiszem mindenki nagyon jól érezte magát.

részletek később, képek is...

sminkben, fodrásztól készen, hajamban a diadém, meg a fátyol... bennem már négy szem bigyó, most egy kis pezsgő, és akkor hajrá....

Zelk Zoltán szavaival élve:

Asszonyok, lányok, szevasztok, szia

Beköszöntött rám az impotencia.

najó, amúgy jó lesz ez ám szerintem . na... szmájli

ma negyeddöntők, holnap döntő. Jajjajj, mi legyen? inkább tévétnézünk.

még előző este csináltam egy listát, mert annyi mindent terveztünk be aznapra, hogy félő volt hogy valamelyik kiesik a rostán, ami perpillanat méterszer-méteres lyukazású, már ami az én emlékezőtehetségemet jelenti.

aztán reggel kelés, reggeli, majd negyed kilenckor kocsiba ültünk, ugyanis volt egy papirunk, amin ez állt:

Amennyiben a tanúk adataival nem jelennek meg a házasságkötés előtti csütörtökön 9-10-ig az anyakönyvi hivatalban, úgy a házasságkötési szándékukat semmisnek tekintjük.

ez így, kerekperec. vastagbetűsen, aláhúzva. Úgyhogy belőttük a fél tizet, mire odaérhetünk, és eb nyomta a gázpedált. Tépetünk épp az M5-ön, és egyszercsak arra figyeltünk fel hogy az előttünk csalinkázó két kamion veszettük vészvillogózni kezd. aztán lassít, aztán meg megáll az egész forgalom, persze villogtat mindenki, fékez, és leáll a forgalom. Innentől gyökkettővel araszolunk, hajattépünk, nemtépünk, miafaszvanitt?!?! aztán egy negyedóra tötyörgés után meglátjuk az első táblákat: Baleset miatti terelés. azaz még negyed óra, és letereltek mindenkit a pályáról. ami így elsőre jól hangzik, de az egysávos út nagyon bedugult a hatszoros forgalomtól, úgyhogy lépésben vánszorgás. annyira lépésben, hogy eb ráért kiszállni a kocsiból, kivenni a csomagtartóból a tréképet, mert hogy itt azonnal alternatív útvonal kellett... ekkor már 10 órát írtunk. Az alternatív útvonal egy gyenge ötven kilóméteres kitérő az ellenkező irányba, de arra talán lehet haladni, ha hihetünk a térképnek, és van arra út is. Szóval amint leértünk a kis útra a pályáról, rögtön satufék, zsarukanyar, és máris a másik irányba robogunk. Közben telefonáltam anyáméknak hogy szerezzék meg az anyakönyvi hivatal telefonszámát legyeneolyszívesek. Apám rámcsörög, én a hivatalibutapináktól rettegve hívom (lelki füleim előtt már hallom a fejhangon sipítozó Erzsikét: "Az időpont az időpont, mit gondol mi miért ülünk itt már reggeltől? miért nem kelnek fel az ilyen maguk félék időben??"; kicsit ilyen tudodmit?bazdmegalétrátnyuszika típus vagyok, igen.) Hívom, pasi, rendes, és mondja hogy ok, jöjjünk akkor késve, csak jöjjünk. Fűűű, egy nagy kő a szívünkről le. azért továbbra is száguldozás, fene tudja hogy a többi Erzsike egyetért-e majd ezzel a rendes palival. Lehet hogy a portás volt az... Az út amúgy szép, nagy fák övezik amíg megyünk mindenfele, ám egyszercsak az egyik ilyen fa báááááááááááááááng, rádől az országútra. Igen, mint a rajzfilmekben. Ez volt az a pont amikor felhívtam anyámékat újra hogy akkor most azonnal árulják el hogy melyikük nem akarja ezt a házasságot ennyire, mert épp az imént dőlt egy fa az útra keresztbe, és most ott állunk előtte, és várjuk hogy feldarabolják.

Anyámék ekkorra a röhögéstől már csuklottak.

Aztán nagynehezen összefűrészelték, lehordták az útról, mi meg továbbmehettünk, és folytattuk a küldetésünket, ami lassan kezd túlnőni rajtunk. Aztán mitadisten nem rendőrök mértek? Deigen, úgyhogy lassítás, tötymörgés újra. Majd végre leértünk a városba, eb gyorsan vett egy üveg pezsgőt a sarki csemegében, majd berobogtunk az anyakönyvi hivatalba, fogadott minket a nőci, újra átvettük a főbb adatokat, a tanúk adatait, majd kérdezem hogy akkor mégis milyen hosszú lesz a procedúra.

-Úgy tizenöt-húsz perc. mondja a nőci, én meg elhűlve kérdezem hogy hogyhogy, és hogy nem lehetne-e rövidebb?

-Dehogynem, lehet ez öt perc is.

-Akkor legyen az a verzió.

És ebben maradtunk, ezt fel is véste a papírjára cerkával. Nehogymá'... Utána át a másik szobába, hogy a cd-t meg a pezsgőt meg a terembérletet hogy lefikszáljuk. Itt meg mondom a nőnek hogy lehetne-e hogy halkabban szóljon a zene, mert olyan teremomlasztó részletek is vannak benne. Bólogat, és máris teszi a cédét a lejátszójába hogy belehallgasson hogy mire gondoltam, erre felhangzik a zene... és valami ismeretlen nyál... a döbbenettől szólni se tudok, csak ebre nézek, és már igen igen sok csúnya szó tolul épp a nyelvemre, hiszen hogy lehet elbaszni egy darab cédét és két darab zenét?!?! de csak tátogunk, én is, eb is, a nőci meg heherészve a szemüvege után kutat hogy biztos a rádiót kapcsolta be, de nem... Jesszus... most mi lesz?! aztán kiderül hogy az utánunk következők cédéjét hallhattuk épp az imént, szóval no para. Pezsgőt felcimkézi, cédét szintén, terembérlet befizet, és végighallgatjuk a menetrendet, majd elköszönünk. Be a gyógyszertárba, ahol egy kedélyes félórát töltök, mert épp most frissítenek a számítógépeiken valamit, úgyhogy ki kell várni. Itt szereztem be a Remotiv-ot.

Dél. Elmegyünk a Kisbugaciba enni egy embereset. amit persze csak a szemünk kívánt, úgyhogy a doggy bag-be ebnek (este lemérte) pont 1 kiló kaja maradt vissza. Kaja után nyakunkba az országút, vissza pestre, hogy akkor az esküvői ruha... Közben telefonált tesóm, hogy a kórházban ő most végzett, nem vinnénk-e haza dunakeszire, perszehogyigen. (három centis kisunokahúgom/öcsém ott ficánkolt a hasában dobogó kis szivecskéjével...) úgyhogy első körben mégiscsak a Schöpfmérei felé kanyarodtunk, majd a szalonba ahova kissé félve mertem belépni a tegnapi incidens után. de csak mosolyogtak, és máris hozták a ruhát, meg hogy akkor főpróba, és hogy hoztam-e a cipőm... ő?? nem. Röhögés, mindegy is, de beöltöztem, szörnyülködtem. Nagy levegőt, befűzögették, rámbiggyesztettek mindent, aztán megállapodtunk hogy így okés, kifizettem, és mentünk, immár azzal a félreismerhetetlen nagy fehér ruhászsákkal amiket boldogágtól virító büszke lépésű csajok kezében szoktam látni, hogy lám-lám... nekem már sikerült. Valahogy a kezemben olyan sután állt. Csomagtartóba bepaszíroztam. Az éhhalál szélén álló tesómat megetettem az én maradékomból, és közben próbáltam kitalálni hogy hogy fogom a lista többi részét kivitelezni, a listán ugyanis ekkor a következő tételek szerepeltek még:

Japántanárnőm - Timi

Fodrász hajfestéssel, ebnek hajvágással

Gyógyszertár

Boleró

Azaz meg kell keressem a japántanárnőmet valahogy budapesten, mert ittvannak már, de nincs mobiljuk, az intercontinentalban szálltak meg elvileg, és valahogy időpontot egyeztetni vele, ahova odastimmelem MT-t is (Timi), bemutatni nekik, hiszen volt olyan kedvesaranyos hogy felajánlotta hogy hozza-viszi őket kocsival az esküvőn.

Találni egy fodrászt, aki hirtelen SOS befesti a hajam, meg levágja eb haját.

Gyógyszertártból szerválni valami over the counter drug-ot. a még legláis fajta receptnélküli nyugtatót, ugyanis Xanaxot nem tudok lopni anyámtól mert minden darabot pontosan számon tart. Anyám szerint a Remotiv egy kalap szar, vegyek Sedacurt.

Nameg megvenni egy bolerót az ujjatlan esküvői ruhához, hogy mégse fagyjak szanaszét.

Tesómra bízom a telefonálgatást az ismerős fodrászai között, hallom még a "igen, ma kellene festeni, mert holnap már nem ér rá. Ó hát sajnálom, köszönöm!"-öket, miközben én wapon megkeresem az intercontinental telefonszámát, felhívom, kapcsolják a szobát, de senki nem veszi fel. Na ennél érdekesebb lesz. de hogy is keressek meg valakit itt a szénakazalban?! Egyáltalán, hogy éltek az emberek mobiltelefon nélkül?!!? Kétségbeesett telefonálgatásba kezdek, Tanárnőm japán barátnőjét hívom, aki szerint öttől jégizét néznek a népstadionnál. szuper, odastimmelem félhétre MT-t, közben már a nyugati átjáróban vagyunk, megveszem a bolerót, tesóm meg közben szerzett egy fodrászt aki igaz csak a lakásán, de tud fogadni minket.

Tesómat kifuvaroztuk dunakeszire, majd mi vissza, mert háromnegyed ötkor várt a fodrász. Természetesen ordenáré dugó mindenhol, mert ekkor vágták át a gázcsövet az angyalföldön, meg ekkor jött a mittoménmilyen delegáció is. Mindegy, megcsináljuk, az ORFInál megveszem a dilibogyóm, majd a margitkörúton ácsorgunk egy 10 percet a nőcire várva, majd befut egy másik ilyen utolsópillanatos klienssel, és már megyünk is fel a lakására. Ott szürreális jelenetek következnek: ugyanis Hédi a fodrász múlt héten költözött a lakásba, és ráadásul a fodrászüzlet is bezárt, annak is az összes cucca, meg még egy pedikűrösé, meg egy műkörmösé, meg egy masszőré is itt van mind. Szóval gigantikus káosz, minden dobozokban, én az előszobában ülök, rajtam a festőkendő, hajamon a festék, közben eb meg a másik lány egy széket szerelnek össze, Hédi a kádban a fejmosó szerkezetet mossa épp le, később a földön térdepelek a fürdőszobában a kezemben egy gégecsővel, amit épp a fürdőszobai padlóösszefolyóba próbálok beleszuszakolni, később már egy fotelban ülök, a kezemben egy pohár vörösbor, és a tévében a Vészhelyzet, miközben eb ül az előszobában, Hédi meg a csaj a Martinijük után épp lázasan forgatják fel a dozokat a hajnyíró darabjait keresve. Közben pedig vészesen múlik az idő, már fél hét... MT már úton, én meg nemtudom mikor végzek, még a hajamon a cucc, hat, és közben gőzöm sincs hogy merre lehetnek majd a tanárnőmék hét után. Telefon újra a házigazdának, aki véletlen tudja annak a csajnak a telefonszámát akivel épp most együtt vannak, úgyhogy egy vadidegen csajt csörgetek, hogy szia XY vagyok, beszlélhetek Sanae sannal? aztán megbeszéltük hogy kicsivel később kajálnak, odamegyünk egy öt percre akkor. Aztán MT-t is értesítettem, Ebnek kész lett a haja, nekem lemosta Hédi, majd Hédi és a másik csaj egyszerre két hajszárítóval meg körkefével estek nekem, és 10 perc alatt kész is lettem.

Már csak egy gyaloggalopp maradt hátra, megtaláltuk Sanae-éket, és MT-t is, lebeszéltük velük a szombati részletek, meg örültünk egymásnak nagyonnagyon. 

Utána haza, kilenc óra volt, megittam egy pohár bort, majd mégegyet, és úgy berúgtam tőle mint legutoljára szigeten...  

holnap írok. most iszom.

sokat.

az előbb telefonáltak az esküvőiruha szalonból hogy elfelejtettem ma menni a ruháért..

izé...

ööö...  

mától nektek már csak evettke 

fogynak a napok, én meg egyre idegesebb vagyok. viszont egyre többször jön el a nagy idegeskedések közepedte a halálos "beleszarok" nyugalom is. 

mint például most is, amikor a még hátralévő teendők helyett leülök egy habos kakaóval Lostot nézni. 

avagy minden amit a műszeres befejezésről tudni akartál de sosem merted megkérdezni.

kezdődött az egész még szombaton, amikor ugye egy utolsó UH-on voltam G-nál, és megállapította hogy a legjobb az lenne ha akkor ez mi most hétfőn eltávolítanánk, mert immár három hete nem nőtt egy milimétert sem. Aztán vasárnap már kezdtem otthon beparázni, kettőig csak hánykolódtam az ágyamban, meg ugye előtte vagy három órán át fürödtem, szőrtelenítettem, körmöt vágtam-formáztam-festettem, mert ugye ezek a legfontosabb dolgok. Hogy majd guszta legyen még a lábkörmöm is a műtőasztalon. Mertpersze ezek a lefontosabb részletek persze...

aztán eljött a hétfő, hajnalban kocsiba ültünk, leszáguldottunk vidékre, majd egy röpke órás betegfelvétel után már meg is volt a helyen a 13-as szobában a másodikon. Aztán egy újabb UH hogy esetleg nem gondolta-e meg magát az este, és jött ki, de nem, ugyanakkora maradt. Viszont a méhszájam meg olyan zárt volt még mint az OTP péntek este nyolckor, úgyhogy ezt valahogy szét kellett feszíteni hogy hozzáférhessenek a hozzáférnivalókhoz, ezért szóltak hogy öltözzek át abba a csodálatos kórházi "hálóingbe", és jött G, és felmentünk az ötödikre, ahol a műtők voltak, hogy akkor méhszájtágítás. Szerencsére nem a sötét középkorban vagyunk már, ezért nem egy izzó ollót tolnak fel és nyitják ki, hanem egy laminária nevű pálcikát. Gondolom ilyesmi lehet itthon is:

ami meg ebből van: szóval elég trendinek és japánosnak érezhettem magam. A dolog lényege hogy ez a ceruzabél vastagságú száraz pálcika nedvesség hatására jóóócskán megdagad, ezáltal lassan és kíméletesen tágít. Ezt magyarázta épp G, amikor végre kitolták az előttünk a műtőben levő beteget, még altatásban volt, és jöhettem én. A szoba közepén egy azért mégiscsak középkori kínzóágynak tűnő vas és bőr szerkezet, arra kell felfeküdni, meg terpeszteni meg hasonlók. Valahogy felkecmeregtem, majd szólt G.: ja, azt elfelejtettem mondani hogy ez azért ám fájni fog. Hát azért valahogy ezt sejtettem, de ami utána következett... hát hirtelen kiabálni se tudtam meg semmi, a fejemnél egy nőci közben kérdezgetett, illetve akart, mert én csak vicsorogtam, meg haraptam a szám, meg próbáltam kibírni az igencsak megintcsak középkori tüzesvasas hústépésnek érződő fájdalmakat, ami aztán szerencsére nem tartott csak úgy 5-10 percig. Aztán hogy akkor felkelhetek és lesétálhatok a helyemre. Kérdezték hogy jól vagyok-e, meg hogy tudok-e menni, ilyenkor miért vágja rá az ember automatikusan hogy óhogynepersze?! mert persze rávágtam, aztán meg a liftben már erősen támasztottam a falat hogy ne boruljak fel. Majd azért szerencsésen visszaértem, és erősen ragaszkodtam az ágyhoz. Ekkor írtunk asszem fél 10-et. Délután kettőig kellett várnom továbbra is étlenszomjan hogy táguljon, és hogy mehessek a műtétre.

Olvastam, meg kicsit önsajnálkoztam, meg aludtam egy kicsit, majd jött egy nővér hogy menjek fel újra ugyanoda az ötödikre. Persze az újszülöttosztály mellett kell elmenni, meg a boldog malomkerényi hasú anyukák, sugárzó örömmel, én meg slattyogtam a műtős pizsiben a két öreg szobatársamtól el, és nagyon nem ezen az emeleten akartam én lenni, és nem ilyen körülmények között akartam én ide jönni, aztán csak felértem, leültem még a folyosón, összeszedni magam, majd szóltak hogy menjek be. Volt bennt vagy hat ember, újra másszak fel a székbe, csússzak lejjebb, méglejjebb, így jó. A jobb kézfejembe közben kanült raktak, az altatóorvos megint megkérdezett mindent, a kezeimet leszíjjazták, még közben kérdeztem hogy van-e valami stramm műtősfiú, aki elbír engem, mire jöttek a válaszok hogy természetesen nincs, de a kedves beteget csak egyszer hagyják pattanni, utána azért el szokták tudni kapni, meg hasonlók, szóval kedvesek voltak nagyon. Aztán elkezdték tolni az anyagot, még annyi időm volt hogy mondtam a fejemnél az alatatóorvosnak hogy húú, érzem hogy jöö... és filmszakadás. Utána mint egy jobb fajta videoklippben, egy-egy snittek maradtak meg: mikor még a műtőasztalon szólt az altatós hogy jóreggelt, erre mondtam neki hogy hallottam a hangját (tényleg azalatt az álom szerű állapot alatt, az ő mély hangját áthallottam), aztán snitt. követező kép: már a hordágyon gurít a műtősfiú épp be a liftbe, amikoris sírni kezdtem. nem fájós, hanem olyan érzelmi izé volt, csak csendben elkezdett csorogni a könnyem, majd snitt. Következő kép már a szobában, az ágyam fejénél állt meg a kocsi, szemem kinyílik, és épp elmagyarázom a műtősfiúnak hogy dehát én innen simán átmászom egyedül is az ágyamra, az meg mosolyogva megcsóválja a fejét hogy nem, és hogy kulcsoljam erősen össze a nyakán a kezem, kapaszkodjak, és snitt... aztán már az ágyamban, ahol még jó két órát jöttem mentem az álom az ébrenlét és a közte levő fura határmezsgyén, de ekkor már inkább csak a kettő között voltam: nem tudtam kinyitni a szemem, de nem is akartam viszont aludni már megintcsak nem tudtam. Olyan tökéletes alfa állapot volt. Majd fél öt felé felszáradtam. Közben meg a fájdalom egyre enyhült, majd mire megjött anyu értem, egy szekérnyi kajával, inkább már csak felöltöztem, és hazamentem. 

Aztán jött eb is, vacsoráztunk, kistesómnak elektrolízist meg áramköröket meg ellenállást szereltünk, és hazajöttünk.

Azért mindenhol jó, de legjobb itthon.