Szóval pont egy hete ebben a pillanatban látta meg Zsófi a nagyvilágot, amikor kiszáguldott belőlem.
Őrület.
Még mindig nem tudok napirendre térni az egész dolgon, se azon hogy vége a terhességnek, se azon hogy itt szuszog épp tejkómában mellettem ez a kis ziziszagú csodalény.
Sokat bőgök, ezért se tudok még semmit összeszedetten írni, mert csak rágondolok valamire és folyik a könnyem-taknyom. Igen, tudom, rakás hormon szórakozik velem, de akkor is döbbenet hogy mennyire nem tudom kontrollálni a sírást.
Az egyik legfurább hogy ugyan maga a terhesség egyáltalán nem hiányzik, pedig ezt sok helyen olvastam, mégis maga az út, mint egy Camino, most hogy véget ért, rettenetesen nagy űrt hagyott maga után. Ahhoz tudnám hasonlítani (messziről, hunyorogva), mint amikor egy nagyon nagyon jó könyvet olvas az ember és véget ér. Komolyan, amikor mentem már felöltözve a kórházban körbe a nővérektől, dokiktól elköszönni, csak egy-két szót tudtam kipréselni, hogy ne előttük bőgjek egy kiadósat. Mint egy Spielberg film végfőcíménél...
Aztán meg ugye a bőgés azon amikor Zsófi a szemembe néz, vagy egyáltalán. Lélegzik.
Apropó lélegzés: eleinte tiltakoztam hogy tesóm odaadja a légzésfigyelőt, mondván mi a fenének, nos, az első - még légzésfigyelő nélküli - este után éveket öregedtem: állandóan felkeltem megnézni hogy vesz-e még egyáltalán levegőt.
Olyan illékonynak tűnik, álomszerűnek, hogy ez hihetetlen hogy egyszer csak itt terem egy ilyen pici, törékeny csomag.
Szóval asszem innentől (nálam is) nyálblog.
Ezt illusztrálandó egy kép, amin épp a bölcsőben szuszog az eb-szemű én-szájú gyerek.
