nagyon sokat segít az hogy kezd a lakás rendeződni és legalább kívülről a tárgyakban nincs anarchia. A fejemben és a gyerekek még azok, de legalább egy rész rendeződni látszik. Mondjuk csak időlegesen, mert ugye két másodperc alatt tesznek rendetlenséget a gyerekek, de azt el tudom rakni már mert van helye a dolgoknak. Kivéve a ruhákat, mert még semmiféle ruhatároló rendszerünk (=szekrény) nincs. De most pénzügyileg le vagyunk már égve, úgyhogy azt találtuk ki hogy csak a szekrények korpuszát rendeltük meg az ikeából (ezeket már tényleg nem tudjuk személygépkocsival elhozni) és ajtókat majd csak ha újra lesz pénz. 

És amúgy az egyetlen zen állapot mostanában nekem a bútorösszeszerelések közben jött. Egy két kivétellel az összeset én találtam ki és szereltem össze. Szerettem. De kicsit félek hogy amit ennek vége, akkor olyan lesz mint az a régi magyar film, amikor felépítik kalákában a család a házat, aztán mikor felépül, akkor vége, elválnak (Vagy csak halucináltam ezt?)

Illetve tegnap eszméletlen hülyék voltak a gyerekek, egyszer már leordibáltam a fejüket, úgyhogy amikor hallottam hogy megint valamit őrültködnek az emeleti mosdóban, azon az eszelős, abbahagyhatatlan-röhögős hangukon, akkor inkább már fel se mentem, eb már úton volt, átadtam neki a veszekedés stafétáját. Ő meg kishíjján sírvafakadt dühében, ugyanis a büdöskölkök a csomagolásos szürke selyempapírból úgy 30 ívet összevizeztek és galacsinná gyúrtak és a plafonra és ablakra dobáltak és vizet locsoltak szerteszét. A vadiúj bérelt lakásban... 

Én csak már akkor mentem fel, mikor a gyerekeket berakta az ágyukba büntetésből és ott maradt a romhalmaz . Egy szál bugyiban sikáltam a falat, plafont, budikagylót, csatornaösszefolyót, markolásztam a trutyim két kézzel és ismét ZEN volt...

miért nem tud már előre rámtörni ez az érzés? akkor legalább tiszta lakás lenne...

nagyon nagyon erős reményeket fűzök a bogyóhoz, mert nagyon rámférne, leginkább a türelem. Igazából csak és kizárólag ennyi elég lenne a gyerekneveléshez. A jó anyukák azok, akik ilyen végtelen kotlós türelemmel tudják terelgetni a gyerekeiket. Sosem voltam az, pedig én is nagyon szerettem volna olyan anyuka gyereke lenni. Ha véletlen van egy kicsi türelmem, minden megváltozik. Tegnap például pörögtem, takarítottam (ez nagy szó, általában inkább csak magambaroskadni szoktam a tévé előtt ha épp nem _muszáj_ valamit csinálni), mostam, teregettem, porszívóztam, főztem, satöbbi, de jött a gyerek, kicsit útban volt és máris azonnal leordítottam a fejét, ő meg ugye az én nevelésem (szegény) és makacs módon visszapofázott, ment a seggreverés meg a büntetés meg az ordítás. Vagy most akkor már gyámügy jön ha megemlítem hogy fenékporolás van? Elvileg régebben jól ment a supernanny féle büntetés: meghatározott helyre leülni adott percig, de most már nagyok és makacsok , meg ugye türelmetlenül és következetlenül nem lehet nevelni, szóval volt nagy hisztéria addig a négy percig amíg nem szólt a vekker. Utána felvevés, elmagyarázás és szeretgetés az oké, de egyszerűen eszköztelen vagyok amúgy és nincs saját türelem raktáram.

és gyűlölöm ha anyósnál vagyunk, vagy anyáméknál, akkor hirtelen, mint a focihoz, mindenki kurvára ért a gyerekneveléshez, hogy így kéne meg úgy kéne, meg rosszak, meg satöbbi. Most karácsonykor nagyon leordítottam anyámat mert ő rákiabált Zsófira. Hogy ne ordibáljon a gyerekemmel. Aztán persze kibuktam bőgve hogy értsék már meg hogy minden ilyen "jószándékú" hozzászólás csak azt érezteti velem hogy mennyire inkompetens vagyok. Ami meg ráadásul valahol igaz, de akkor is.