De egy gyerek nem csak játék és mese...:

Szóval örülök ha eljutok vécére, a fürdés meg már komoly előszervezést igényel. A melleim már akkorák hogy Lolo Ferrari rotál a sírjában, ellenben bedurrantak, gyulladtak és fájnak, és még csak a tej se jön. Még mindig szivárog alul a vér, kócos vagyok, szomjas és nem eszem. 

Csodálatos egy állapot, én mondom.

Szoptatáskor az első pillant pont olyan érzés mintha egy ipari-tűzőgép csattanna a mellbimbón (igaz utána már nincs fájdalom), a hátam a sok görnyedéstől istentelenül fáj, estére már csillagokat látok, a kialvatlanságtól néha már fejfájás is elkezd gyötörni, de a legrosszabb az amikor vigasztalhatatlanul elkezd sírni, és gőzöd sincs hogy miért, és semmi nem használ, ellenben te elképzelsz minden lehetséges rosszat magadról hogy ennyire szar anya vagy, hogy még megnyugtatni sem tudod.

Szóval az van hogy a világ legjobb és legegyszerűbb és legtökéletesebb dolga a szoptatás, hiszen kéznél van, pont olyan az összetétele mint ami a gyereknek kell, kényelmes, stb.

De mi van akkor ha valakinek ez nem megy? Ha csak a gond meg a baj?

A terhesség alatt a melleim duplájukra nőttek, és nagy naivan azthittem hogy ez így is marad, de a nagy fittyfenét, most hogy elvileg megjött a tej, sikerült még egy duplázást végrehajtaniuk, így most Lolo Ferrari utódjaként emlékez meg majd rólam a világ.

És hogy miért elvileg? Mert 

Leszakad az ember háta, mert ugye csak ülve tud szoptatni, és tegnap összeszámoltam, nettó 13 órát szoptattam... 13 óra görbe háttal ölbe hajolva...

Vasárnap ha nem is Anne Geddes, de Nagy Hajni jött el hozzánk, és fényképezett 10 napos Zsófit gyönyörűen.

Ugye az újszülött fotózás elég nagy lutri, így Zsófi megmutatta Hajninak az összes hátulütőjét:

Ezer évig cicin nyammogó baba, aztán nagynehezen bealvó, felületesen alvó, félig nyitott szemmel, és forgolódva, majd tekereg és felébred.

Hát így történt meg hogy mégsem lettek leszedált-kiZsbaba képeink. Szerintem Zsófi egész egyszerűen elég önérzetes volt ahhoz hogy nehogymár ne villanthassa ránk a szép szemeit, még akkor sem, ha ezt az újszülött fotósok nem értékelik. Mert így túl nagykislányos már. Mármár nőcis. 

(képre kattintva pár kép még)

Megvagyunk, próbálUNK szopizni. Igen, jön a kismamaszleng. A többesszám azért mert Zsófinak nagyon megy/menne a dolog, viszont én csak kinézetre vagyok Holstein-fríz, gyakorlatilag iszonyúan szenvedek hogy van-e elég, mert nagyon úgy tűnik hogy nincs. Persze nem adom fel, hiszen még csak kilencedik napja művelem ezt a merőben szokatlan dolgot.

Nagyon felemelő érzés amúgy az a képesség hogy saját erőből képes vagy (lennél) táplálni (meg vigasztalni, meg komfortot nyújtani) a gyerekednek. (és persze óriási bőgés a vége ha nem megy. mármint anyuka részéről. Is.)

A "szopizni" kifejezést meg egyszerűen nem tudom mivel lehetne helyettesíteni. Így jártunk.

és már az elhülyült szülő féle becenevem is megvan: Zsófi az egyes számú Cicamókus.

Szóval pont egy hete ebben a pillanatban látta meg Zsófi a nagyvilágot, amikor kiszáguldott belőlem.

Őrület. 

Még mindig nem tudok napirendre térni az egész dolgon, se azon hogy vége a terhességnek, se azon hogy itt szuszog épp tejkómában mellettem ez a kis ziziszagú csodalény.

Sokat bőgök, ezért se tudok még semmit összeszedetten írni, mert csak rágondolok valamire és folyik a könnyem-taknyom. Igen, tudom, rakás hormon szórakozik velem, de akkor is döbbenet hogy mennyire nem tudom kontrollálni a sírást. 

Az egyik legfurább hogy ugyan maga a terhesség egyáltalán nem hiányzik, pedig ezt sok helyen olvastam, mégis maga az út, mint egy Camino, most hogy véget ért, rettenetesen nagy űrt hagyott maga után. Ahhoz tudnám hasonlítani (messziről, hunyorogva), mint amikor egy nagyon nagyon jó könyvet olvas az ember és véget ér. Komolyan, amikor mentem már felöltözve a kórházban körbe a nővérektől, dokiktól elköszönni, csak egy-két szót tudtam kipréselni, hogy ne előttük bőgjek egy kiadósat. Mint egy Spielberg film végfőcíménél...

Aztán meg ugye a bőgés azon amikor Zsófi a szemembe néz, vagy egyáltalán. Lélegzik.

Apropó lélegzés: eleinte tiltakoztam hogy tesóm odaadja a légzésfigyelőt, mondván mi a fenének, nos, az első - még légzésfigyelő nélküli - este után éveket öregedtem: állandóan felkeltem megnézni hogy vesz-e még egyáltalán levegőt. 

Olyan illékonynak tűnik, álomszerűnek, hogy ez hihetetlen hogy egyszer csak itt terem egy ilyen pici, törékeny csomag.

Szóval asszem innentől (nálam is) nyálblog.

Ezt illusztrálandó egy kép, amin épp a bölcsőben szuszog az eb-szemű én-szájú gyerek.

Vagyok, sőt, vagyunk, csak épp net és laptop és gépezési kedv nélkül, még a kórházban. Hétfőn-kedden mehetünk haza, majd otthonról jobban lesz talán kedvem írni. Mondjuk nem is az írással van a baj, mert kedvem az lenne, nem is kevés, egy csomó mindent szeretnék írni, megosztani, elmesélni, de nincs időm, mert non-stop csodálnom kell egy gyereket itt mellettem.

Nem egy Anne Geddes modell, azt látom én is, de számomra elképesztően csodálatos élmény volt amikor először a szemembe nézett, és eb nézett vissza rám. 

Na, majd még mesélek

hát mégsem ragasztunk centit. 

Tegnap a 18:45-kor megérkezett HRH. I. Zsófia főhercegné. Paraméterek: 3050 gramm, 50 centi. És lány. És olyan pontos mint az anyja sosem volt.

Eddig Vilma fedőnéven volt, mert azt vettem észre hogy ha bizonytalan az ember, akkor lecsapnak rá. 

A szülésről: a vajúdás megagigaszar, a tolásos rész a vártnál ezermilliószor jobb és rövidebb, a végén vége lesz, és slusszpoénnak még egy gyereket is adnak. 

Aki most itt fekszik mellettem, mert rooming-in, úgyhogy most ennyit írok, mert nem érvényes gyerek mellett/helyett laptopot szorongatni. Majd egyszer mindent megírok.

Addig is nagyon nagyon köszönjük a ránk gondolást, drukkokat és a minden jót!

Hát ez is elérkezett...

Mondjuk az is igaz hogy hajnal kettő óta elkezdtem görcsölni, de még rendszertelen is meg valószínű csak jóslók, de akkor is kezd komolyodni a dolog, úgy néz ki. Azért vicces lenne ha tényleg ma születne meg...

Ma is voltam NST-n, már azt se tudom hanyadik, tiszta rutinosan megyek, szerintem már felcsatolni is tudnám a cuccost, kiértékelni meg már pláne megy. 

Az NST-s szobában van ugye öt CTG gép, és azokra kötik a soron következő öt kismamát. Ez egy olyan szerkentyű (Cardio TokoGráf) hogy van két tappancsa meg egy kapcsoló, amit a kezedbe nyomnak, az egyik tappancsot a baba szive fölé próbálják passzítani, a másikat a gömbölyhas tetejére, és te meg nyomkodod a kezedben lévő kapcsolót amikor érzed hogy megmozdul a gyerek. Egy fél órát lóg mindenki minimum a gépen, ezalatt mint egy szeizmográf megy a gép melletted, és jegyzeteli a gyerek szívhangját a folyamatos papírcsíkra, meg a másik meg a(z esetleges) méhösszehúzódásokat. És ha minden oké, akkor úgy 120-160 közötti a szívdobogás a gyereknél, ha meg megmozdul meredeken felszökik, mint amikor mi mondjuk bicajozunk... Ez az alapeset, amit NST-nek, azaz Non Stress Test-nek hívnak. 

Ma viszont volt szerencsém megnézni egy terheléses tesztet, amit EST-nek, emlő stimuláció tesztnek* hívnak, és miután rákötik az emberre a tappancsokat, felszólították a csajt hogy "kismama, akkor öt percig morzsolgassa a jobb mellbimbóját, majd egy perc szünet, aztán mindkét kezével morzsolgassa a mindkét mellbimbóját, majd egy perc szünet, és folytassa így kétperc-egypercesével tovább amíg szólok".  Nem is mertem odanézni, nem akartam szegény csajt még jobban zavarba hozni, de láttam az elképedést a később a szobába belépő kismamák szemében, amikor az a látvány fogadja őket hogy ül mindenki a gépeknél, de az egyik csaj a sarokban épp körkörösen mellileg izgatja magát...

Vicces dolog ez a terhesség ám néha.

*: az emlő stimulációja méhösszehúzódást válthat ki. extrém esetben még a szülést is el tudja indítani amikor még nem is kéne akkor is, de általában persze nem.