szar volt a mai nap is... kénytelen kelletlen elrángattak japánkajálni. Szerencsére lezsíroztuk hogy kis különszobát kaptunk. A mellettünk lévő szeparéban egy zajos társaság ült, és egyszercsak egy ismerős hang ütötte meg a fülünket: Psota Irén! nagyon szeretem a hangját... még a "Tibi te bitang ó!"-val ismertem meg mikor kicsi voltam, és nagyon tetszett, mondjuk az én áthallásomban ez "Tbitebi Tangó" volt, mert ez sokkal jobban passzolt. Aztán kihozták szép sorban az étkeket, és mi meg betegre ettük magunkat úgy hogy a fele tempura ottmaradt a végén, meg az utolsó tojásos sushit már csak úgy tologattuk hogy akkor ki egye meg... aztán hazamentünk tesómékhoz kipihenni az ebéd fáradalmait, ahol közös tévézős döglést folytattunk aktívan.