gondoltam hogy nem túl jó ómen "munkaunodorom van" subjecttel levelezni kedvenc kollégákkal, de hogy ennyire elfajulnak a dolgok... épp a fodrászomnál mámorosan válogatjuk a színeket - ez a zöldesbarna teljesen jól kihamvasítana, nemgondolod? - és lélekben már teljesen kényeztetés-ON állapotban leledzem, Vogue-t lapozgatok és félszemmel a már táskába pakolt jódrága Paul Mitchell samponjaimat nézegetem vérsznob büszkeséggel, amikor befut a hívás a kolléganőmtől: "te, sokáig bennt voltam, és a főnök eléggé kiborult mert hiányoznak dolgok. szóval hogy nem csináltad meg őket még mindig, pedig már meg kellett volna... holnap ha lehet menj be szerintem korábban, és próbálj meg legalább egy kicsit bajmegelőzni!" itt már zöldeskék voltam, és csak örvénylett körülöttem minden... frankó érzés volt még két órán keresztül gyomorgörcsben ücsörögni a székben, amit hirtelen valahogy nem tudtam értékelni. Gyorsan leszerveztem hogy reggel már hétre kijussak, menteni a menthetőt, de akkoris; Milyen gyorsan lett hirtelen fontosabb más a hülyepicsaságnál, ugye? mondta az autopilóta bennt, és keserű szájízzel tudtam csak kényszeredett mosolyt csalni az arcomra amikor J, a fodrászom élete legjobb formájában volt ("...ez egy remekmű lett! a szine! a formája! ááá, zseniális vagyok!"). Aztán hazakotródtam, most épp Nine Inch Nailst hallgatok, és megzabáltam egy zacskó gumicukrot idegességemben.
will you bite the hand that feeds you?...