tegnap megnéztem egy elég vacak filmet, majd átslattyogtam a Mr.Pizzába, ahol majd fél órán keresztül csak hüledeztem hogy vannak még ilyen helyek? aztán ismert a történet, feloldódva jókat beszélgettünk, majd ki-ki haza. mi pl busszal, akkor jöttem rá hogy először buszozunk együtt, pedig jó dolog az. főleg az én két szeretett buszom, a szeretett útvonalaimon. otthon egy kis szédelgés után már aludtam is. reggel szerencsére nem éreztem belőle semmit, és a nap is sütött, úgyhogy jókedvvel, bőséggel vastag bakanccsal vágtam neki a vezetésnek. az oktató jól le is lohasztott, mikor rámnézett és felsikoltott: úristen! ebben a cipőben semmit nem fog érezni a pedálokból! és igen, igaza volt, sikerült vakon vezetnem, de belejöttem ebbe is. reggel egyébként mikor álltam az oktatóra várva a tanpályán, elnéztem ezt az idillt ott: szép budai domboldal, dérlepte sövényekkel szegélyezett utak, meleg fényű napfelkelte, madárcsicsergés, és vagy hat-nyolc autó ahogy lassan, alapjáraton csendesen gurult ide-oda a pályán. hát igen, nem ilyen a valóság odakinnt az utcán egy harminc méterre innen. és milyen nagy kár is ez.