hétvégi történésekről pár szóban: pénteken a szégyentelenük piroskarikás játékok után szombaton a hajnali kilenckori kelés iszonyú nehezen ment, volt is nagy rohanás hazafelé, ahol kisebb néphadsereg fogadott minket az augusztusban felgyülemlett ezermillió névnapot megünnepelni. Miután a vöröshajú pletykafészek és becs.csal. elvonultak, eb bejelentette a bejelentenivalót, és volt nagy zavart - ám annál boldogabb - csönd, majd hogy dejó, meg hogy neked se legyen jobb, meg a hehe. aztán ebédelés tovább a hulló nyírfaszöszmötök között, majd este nagymamatranszport után a volán mögött találtam magam amint Szilvásváradra száguldozom a halálkanyarokban szürkületben, volt hogy majd' 60-al, majd haza, pezsgőzés szülőkkel és lájtos vacsora, aztán alvást színleltünk a középkori kínzópadnak is remek pici ágyban. Reggel indulás után a rossz alvás, a hormonok és a közelgő front meg is tették a hatásukat, olyan hisztiroham tört rám, hogy már csapkodni meg kiabálni se tudtam csak bőgni, ekkor meg is rettentem hogy milyen időjárás lesz itt ezekután? Aztán a Tarnaszentmárián megálltunk közkútnál inni - meg mint a bolond csirkéket szokás hidegvízbe nyomni - és lecsillapodva utána hazavezettem, keresztül az egész Alföldön, és volt ahol már 110-el is mertem menni, aztán egyszer egy halál beláthatatlan kereszteződésnél a STOP! táblánál még csak nem is lassítottam, úgyhogy ebnél az összes biztosíték kiégett, és leőszült, és kicsit le is ordította a fejem. Jogosan. Aztán kis kitérő után hazaértünk hozzánk, ebéd, majd felmarkoltuk kistesóm meg Mancit, és kiautóztunk a Tiszára fürdeni, meg csöpögtetettvárat építeni. Manci meg hogy végre lássa a Tiszát. Természetesen az alig harminc centis kutya volt a leghangosabb az egész parton, de aztán egy hatalmas, borjúnyi rotweiler helyreigazította, onnantól fogva inkább csak körülöttem ugrándozott. Fedezékben. Hatkor hazaindultunk, otthon a kertben a fák alatt vacsora a családdal, itt is bejelentés, itt is öröm és zavart csend (és ismét a hatalmas poén hogy nehogymár neked jobb legyen...), majd továb vacsoráztunk, és közben megbabonázva figyeltük a fáklyák majd húszcentis lángját ahogy nyílegyenesen égnek. Ilyen szélcsöndet! Ú, már kilenc óra, lassan indulni kéne, de olyan szép az este, meleg, csendes, csillagos, lassan ment a szedelőzködés, de végül kocsiba be, ablakot le, kettesbe be... és elindultunk a felhők és villámok felé, bele az apokalipszis maradékába, de szerencsére mi már csak a végeredményre, a sok letört faágra és a sárgán villogó lámpákra értünk haza.
