Tegnap voltunk az
első jegyesoktatásnak nevezett traccspartin E tanárúrnál, aki még apám tanára
volt a piárban anno, tehát régi családi ismerős, és nagyon kedvelem, mert egy
roppant bölcs, és jóhumorú okos ember, akivel érdemes akár két mondatot is
beszélni, mert megéri, mert csak tanul belőle az ember, meg jóízűen megröhögtet.
Például mielőtt
mentünk, már úgy kezdte hogy "ne féljetek, nem fogunk szentostyát
zabálni."
Ez olyan ismerkedős,
hogy-hívják-anyukádat kezdetű beszélgetés volt, amibe végülis beleszőtte hogy
mik a papirozni való intéznivalók illetve hogy mi is a koreográfiája kábé
magának a szertartásnak. Volt szó ittas tanukról, akik mise alatt leborultak a
székről, miközben hangos glu-glu-glu-val folyt ki a maradék pia a zsebükben lévő
borosüvegből, volt ujjra szorult gyűrűről, amit a menyasszon hiába köpködött,
nem tudott lehúzni az ujjáról, végül a férje tépte le, meg volt szó azokról a
bizonyos Stanci nénikről, akik az ember kisgyermekkorábann egy fél évig voltak
jelen mint heti egy alkalommal felülvigyázók, és az esküvőkor előszeretettel
ülnek be terpeszkedve a családnak fenntartott első sorba kirobbanthatatlanul,
elfoglalva két apuka meg három nagymama helyét. Aztán megbeszéltük még ebék
borospincéjét, különös tekintettel a diófák alatt eltöltött lassú nyári
délutánokra, meg a présházakra. Aztán beszéltünk még a borokról, bikavér, küvé,
házasítás. Házasítás? jaigen, és ekkor visszakanyarodtunk, hogy akkor hogy is
lesz a vacsora megoldva? és így tovább, és
észre se vettem hogy két és fél órát voltunk ott, és két hét múlva megyünk újra
"Ne vegyetek
nekem tizenkétezer forintos francia konyakot, mert azt 1: ha átjönnek az
ismerőseim, fél óra alatt felisszák, 2: nem visszaváltható az
üvege..."
