szombat este én úgy tíz óra felé kidőltem az olyan fokú álmosságtól, amikor már tökjózanon arra se emlékeztem hogy kivel és mit beszéltem, és már zsibbadt az arcom, úgyhogy exkuzáltam magam, és felvonultam a csárda amúgy - késpbb még jelentősége lesz - pihepuha ágyába, és álomra hajtottam a fejem.

Aztán eltellt egy óra.

Meg mégegy.

Meg még.

És már hajnal egyet írtunk, és az agyamban az elmúlt hónapok, napok, órák zakatoltak, pörgött minden esemény, és nem tudtam elaludni. Már megőrültem pedig olyan fáradt voltam, úgyhogy utoljára megint a Sedacur forte segítségéért nyúltam, és kettőt bepattintottam mint doktor House, közben meg átkoztam magam hogy hogy lehettem ilyen idióta hogy nem hamarabb vettem már be. Persze eb még sehol, ő lennt maradt még beszélgetni, meg italozni. Aztán lassan beájultam, de még így is érzékeltem hogy kettőkor megérkezett eb, aztán olyan nagyon gyorsan és zajtalanul aludt el, hogy meg kellett nézzem a nyaki verőerét hogy él-e még.

Élt. Ennek legszebb tanujelét ötkor adta, amikoris kirohant a fürdőszobába hányni egy félórát, én persze riadtam ücsörögtem az ágyon, hogy bemenjek, tartsam a homlokát, mint egy rendes ásszonyhoz illik, vagy inkább hagyjam az ilyenkor olyan áhított szégyenlős egyedüllétben hogy had rendezze le magának. De mivel éreztem hogy a látványt meg az érzést most nem viselném el, ezért ücsörögtem még az ágy szélén, majd próbáltam segíteni az ágybajutással, meg az elalvással, meg nyugtatással ebnek amikor visszajött. Aztán ő elaludt, én meg már megintcsak nem.

Egy óra múlva sem.

Úgyhogy szégyenszemre elkullogtam hogy bevegyem mostmár tényleg az utolsó két szem Sedacur-t, majd a boldog ájult kábulatot várva lassan kivilágosodott, én meg húztam a takarót a fejemre ahogy tudtam, és lőn: bealudtam úgy fél nyolcig, amikoris eb újra a vécére rohant hogy márpedig neki még mindig van hánynivalója, és egy újabb órát töltött a budiba kapaszkodva, én meg a zakatoló agyam immár borzasztó társaságában. Fél tíz felé gondoltam hogy rászólok anyuékra hogy ha lehet majd hozzák már el a melltartóm, mert azt elfelejtettem csomagolni amikor a panzióba készültem a csomagolással. Erre anyu megörvendeztetett azzal a jó hírrel hogy 1: nem csak a melltartóm hanem kvázi az összes ruhámat otthonhagytam, és 2: hogy nincsenek otthon, mert menni kellett a tanyára, és úgy két óra múlva végeznek kábé. Azaz három óra múlva vannak otthon. Azaz négy óra múlva tudnak ideérni.

Na ekkor kiakadtam, mert akkor tudatosult bennem hogy előző nap csak annyira voltam szétesve, hogy a táskámba beletettem a tisztálkodószereket, törölközőt, papucsot, meg minden szentszart, de az utcai ruhákból kizárólag egy szép barna inget arany csíkokkal, és totál megnyugodtam hogy milyen faszán összekészültem. Se nadrág, se cipő, se zokni, se melltartó, se semmi...

Itt rekedtem egy szar panzióban, ruha nélkül, eb a vécé fülé görnyed vagy épp félájultan hever mellettem, anyámék négy óra távolságban, az ittmaradt vendégek meg már a távozás hímes mezejére lépnek lassan... és ááá...

Eb mellett szárad, nyög, sóhajtozik, haldoklik, majd bejelenti hogy ő mindjárt mégrosszabbul lesz ha nem ehet valamit úgyhogy lebotorkál reggelizni, én meg reménykedem hogy emlékezni fog majd a rinyálásomra hogy éhes vagyok nagyonnagyon, mert akkor már két napja nem ettem - esküvő előtt este már nem hogy másnap nehogy hasmenés formájában manifesztálódhasson az idegeskedés, az esküvő napján meg az idegtől (hatásos fogyókúra!) - szóval hogy hozzon fel nekem majd valamit.

Aztán tellik múlik az idő, és semmi. Se eb, se kaja, se anyámék, se semmi, én meg a takaró alá vagyok kényszerítve, és még csak megszökni se tudok, semmi, SEMMI, SEHOVA! a lényeg az hogy olyan mértékű klausztorfóbia tört rám, hogy trüfögve bömböltem a takaró alatt a tehetetlenségtől. Kopogtattak, bejött eb anyukája aki előtt aztán végképp nem akartam így mutatkozni, úgyhogy rövid úton elküldtem, még amíg nem higgadtan tudtam egy-két szót kipréselni a takaró alól, mert persze csak nem fogom kidugni a fejem ami éppen fekete keretesen csorog a festék, meg a műszempillák csomókban, meg különbenis, engem ne lásson senki így, ilyen kiszolgáltatva. Az éhség ekkor ismét harmadlagos kérdés lett, úgyhogy a hozott kaját is visszaküldtem, és vártam hogy talán eb végre feljön, de semmi. Csak később jutott eszembe hogy talán vitte a mobilját, és felhívtam, jött is, nem is gondolta hogy ennyire totál kész vagyok, de kiderült egy negyed órával később hogy ő is, mert a reggeli gyanánt leküzdött falatok újra visszaköszöntek, szóval lőttek a tervemnek hogy akkor bemegy a ruháimért... Azt még elmesélte hogy lennt már csak a szülei vannak itt, a többiek jót nevetgéltek reggelikor hogy lámlám, az ifjú pár meg a nászéjszaka, mert még sehol sincsenek, és összesomolygott mindenki. Mi asszem ekkor épp 1: okádott 2: bömbölt.

Aztán már annyira freaked-out voltam hogy eb mekérte a szüleit hogy menjenek be hozzánk a városba, a cuccaimért, mert szerencsére a kistesóm otthon volt, aki összekészített mindent. De egy fél órával később befutott anyámék telefonja is - ekkor már délután egy órát írunk! - hogy most értek haza, és indulnak ki a cuccaimmal. Szóval új telefon eb szüleinek hogy forduljanak vissza, már úton a felmentő sereg.

Az úton próbáltam itatni szénsavmentes ásványvízzel meg pogácsával, de ő meg csak panaszkodott eleinte csendesen, majd pestre érve egyre inkább hogy szarul van, de nem hánynia kell, hanem szúr, nyom feszít, majd egyszercsak hangos lihegés, hogy zsibbad, és AZONNAL álljak meg, különben ülő helyzetben elájul. Ekkor az M3-as bevezető szakaszán voltam, gyorsan egy kisutcába, ott alig tudtam megállni, eb kibotorkált, és az utca füvére feküdt, én meg kocsi bezár, telefon hugoméknak, közben meg ott térdepeltem eb fölött hogy most mi az istent csináljak, ő meg csak zihált, hogy zsibbad az arca a keze, a hasa egy kő...

Hogy nincs tolerancia meg segítőkészség? Vagy hat autó állt meg hogy mi a gond, ebből kettőből ott is maradtak, az egyik nő segített hogy hogy hívjak mentőt, meg hogy egyáltalán szerinte hívjak mentőt... De megállt egy baszottnagy béemvé is és egy kigyúrt pasas is kiszólt hogy kell-e segítség, úgyhogy szerencsére legalább nem éreztem annyira szarul magam amiatt hogy nem tudom hogy mit tegyek, hogy jól tettem-e meg egyáltalán. közben eb szép lassan kezdett helyrerázódni, már csak jól bebugyoláltam, mert addigra a hidegtől rázkódni kezdett, próbáltam itatni meg minden. A mentősöket 18:50-kor hívtam, a nő aki valszeg egyészségügyis volt, mondta hogy pár utcával innen van egy nagy mentősállomás, biztos itt lesznek perceken belül. Nos pár perc híján fél óra (!!!!!) volt mire kiértek a mentősök - addigra tesómék is odaértek - és megvizsgálták, persze onnantól hogy előző nap berúgott, láttam rajtuk hogy már le is szarják az egészet, de végülis vérnyomás minden mérés megvolt, valszeg szarul lélegzett, amitől bepánikolt, amitől szarul lélegzett, amitől bepánikolt, szóval ördögi kör, de itt van orvosiul is hogy mi volt a helyzet:

Normális ember csak annyiszor vesz levegőt, amennyire szüksége van.

Hisztériások gyakran hyperventillálnak, pánik betegségben is előfordul. Hatására ún. respiratorikus alkalózis jön létre, az arteriás szénmonoxid szint csökken, ettől az agyban érösszehúzódás alakul ki, melynek agyi oxigénhiány és annak tünetei a következménye.

Hyperventillatio esetén nemcsak a légzésszám, hanem általában a légzés mélysége is nő. Gyakran panaszkodnak mellkasi fájdalomról is. A hyperventillatio következtében tetániás görcsök , szájkörüli - és végtagzsibbadás, érzészavar, szédülés és rövid ideig tartó eszméletvesztés(syncope) is kialakulhat, de nem jelent életveszélyt. Veszélyes csupán az lehet, ha a rövid eszméletvesztés során rosszul esik, és például koponyaalapi törést szenved.

Itt persze a pánik a kiváltó ok, de lehetett egy sima hiszériás roham is hogy megházasodott, és csak most tudatosult benne. Na mindegy, ez ott, és akkor nem volt túl vicces,: próbált-e már az ember egy ájulás szélén járó szerettét az M3-as bevezetőjénél a földön térdepelve nyugtatgatni, hogy még csak negyed órája hívtuk a mentőt, tarts ki, mostmár tényleg mindjárt itt lesz... (itt jegyezném meg hogy a kórházbezáróknak az anyukájáért is remélem hogy majd csak fél óra múlva érnek ki az infartkus után a mentősök, remélem)

Mentőben adtak ebnek vérnyomáscsökkentőt, meg útmutatást hogy hogy nem szabad lélegezni ilyenkor, és tesómékkal karavánban hazaindultunk, majd egy újabb roham tört ebre, és a ház elé alig tudtam begurulni, ő máris kinnt, a lépcsőre ült, és ott próbált nem összeesni, meg figyelni hogy nem ájulunk el, én addig parkoltam, majd tesómékkal felcuccoltunk, ebet ágybadugtuk, és asszem ennyi volt.

Hát így indult a mi hivatalos közös életünk első napja.