Reggel szeparálódtam a kocsival közlekedő ebtől, ugyanis innentől nem esik az én munkahelyem útba, szóval újra békávé változom. Ennek első és legszebb része a plusz egy óra alvás, utána a plusz egy órányi teljes lelkinyugalommal történő tökörészés a lakásban, senki nem szólt rám hogy "Siessünk máár!" meg hogy "mi a frászt csinálsz még mindig pizsamában, mindjárt fél nyolc!" és pedig már fél kilenc volt amikor épp kitaláltam hogy akkor egy adag ruhát én most akarok bepakolni a szekrénybe a dobozból, aztán még nyitogattam a hűtőt is párszor, de nem változott meg sosem a tartalma két kinyitás közben, hiába reménykedtem. Sminkeltem is, mert emberek közé megyek végtére is az ég szerelmére! Úgy pár hónapja ugyanis rákaptam hogy nem sminkelek, reggel mindig siettetett valaki, bentre meg minek? Nade a metró népe az fontos! mi van ha smink nélkül lát meg a néni a villamoson?! aztmárnem. A lényeg hogy sikerült kilenc előtt egy perccel elindulnom a kilenckor kezdődő munkám felé.

Kiléptem a lépcsőházból és bekapcsolt az automatika. Nagyon durva volt magamat felső kameraállásból lesni, ahogy ráfordulok arra a kisösvényre a fák alatt, mert az volt beprogramozva hogy villamos. Gondolkodás nélkül. A játszótér magasságában eszméltem, hogy tejóég... és megrohantak az emlékek, a hely, a reggeli vízszintes mézsárga fénypászmák, a deresen hideg levegő, hogy már megint, vagy újra, itt. Mintha SEMMI se történt volna, mintha valamifajta csipkerózsika-álomból ébredtem volna: egydül voltam, a régi lakásban, gyalogoltam épp a kistemplom előtt a munkahelyemre, csak az idő rohant el, mindjárt harminc vagyok, és semmi nem változott, csak beakadt a lemez.

idétlen időkig.