Kívülállónak érzem magam. Gyerektelen emberekkel már nem, a gyerekesekkel még nem érzem jól magam. Az előbbiek ilyen csodálattal vegyes undorral pásztáznak, az utóbbiak meg okoskodnak. A legjobb most az volt hogy még pestről is kivontam magam, és anyáméknál vidéken laktam egy hétig. Csak a kertbe kellett kimenni, meszeltünk, füvetvágtunk, paradicsom ültetvénnyel bíbelődtem, konyhában rakodtam meg sokat olvastam.

blogokat se olvastam, mert bármelyikben felbukkanhat a sziget.

szóval az egész még régebben kezdődött... amikor eljegyeztük egymást, majd összeházasodtunk. Akkor rájöttem hogy itt vége az egésznek, nincs további parti/pasi/buli akármi és hát mit lehet tenni? Vagy utálni az egészet, vagy valami kerülőúton feltűnés nélkül beletörődni. Nekem az elhízás lett az ultimate solution, hiszen így észre se vettem ezt az egész érzelmi gubancot és meg is óvott: ha nem vagyok csinos, akkor nem vágyom emberek közé, és a pasik se néznek meg. Megmaradok bekonzerválva annak aki akart. Jahogy utálom magam amiatt ahogy kinézek? még mindig kisebb probléma, nem? 

A férjezett státusz miatt kiestem egy-két buliból, aztán most hogy már gyereket is várok, most meg már meg se hívnak. Ha meghívnak, akkor meg csak a szánalmat érzem.

Tudom, én nézem az egésznek a rossz oldalát, de aki azt mondja hogy ezek a dolgok zökkenőmentesek és tündérmesébe illően csak rózsaszínek, azok hazudnak vagy festik magukat.

Most meg már ki kéne kelni az ágyból, de nincs kedvem. Minden porcikám vidékre vágyik anyámékhoz, tegnap mondtam is ebnek hogy a legszebb/kedvenc helyeimen keresztül menjünk haza, hogy lássan hogy szeretem/szerettem én ezt a várost amúgy valaha.

csak úgy velkám-ként reggel aztán egy bő két órás ütvefúrózás fogadott, hogy még az életem is megbánjam...