amúgy meg azon gondolkozom hogy ha van olyan hogy "Szülés utáni depresszió", akkor kell hogy legyen olyannak is hogy "szülés előtti depresszió"...

mostanában egyre többször.

és szegény ebet is a sírba teszem vele, de még bírja. talán.

az az ha valaki a munkájáról beszél hosszan. Tudom hogy a tanárok sok érdekes dolgot tudnak mesélni, de akkor is sikítófrászt kapok ha felhívom anyámat, vagy tesómat, vagy anyóssal beszélgetek, és újra meg újra végig kell hallgatnom hogy mit össze szendvednek a kollégákkal/gyerekekkel, hogy s mint van a sanyarú sorsuk, satöbbi. 

És ugyanígy az összes olyan munkahelyi beszámolót ami hosszabb mint öt perc, mert bassza a csőröm hogy én hiába mesélem el hogy a szviccsen milyen érdekes volt a foglalás a testcase-eim futtatásához, vagy hogy melyik köcsög váltott be alám a szerveren, de azt valahogy senki se hallgatja meg, mindenki két perc után témát vált. Jó, értem én, de akkoris, akkor legalább nekem se kelljen végighallgassam a mások sirámait/örömeit több tíz perceken keresztül...

Voltunk egy kis társasági életet élni, és ennek keretében szanaszét zabálni magunkat a Két Szerecsenben. A "szanaszét" az itt jelen esetben a minőséget jelenti nem a mennyiséget, mert istenien főztek, mindenki nagyon meg volt elégedve, a macska meg fel volt mászva. 

Talán gyakrabban kéne emberek közé mennem, mert amúgy már szinte kórosan utálom mostanság magam, és ez biztos nem tesz jót.

Voltam vidéken anyáméknál, ott egy hatalmas veszekedés anyámmal, a végén anyám a szobájába menekült, én meg mint egy őrjöngő állat, csapkodtam, és bőgtem, és a végén a hasam is elkezdett fájni. De a legszomorúbb az volt az egészben, hogy látszólag én voltam a mumus, mégis az egész (maradék) család engem vigasztalt, hogy "hagyjam rá anyámra, nem tanultam még meg hogy ilyen?". Két nap gyomorremegős, sírós élvezkedés, szevasz. Aztán még volt pofája arca a múltkor azt kérdezni nagy ámuló szemekkel hogy "minek járok én még pszichológushoz?". Naszerinted?!

Ezenkívül az összes elvemmel ellenszegülve elrángatott tesóm egy turkálóba, és addig gyömöszölte az édes kis rózsaszín lányruhácskákat a kezembe, amíg be nem dőltem a cselnek, és meg nem vettem egy tömött szatyornyi cukiságot 1400 forintért. Szerencsétlen gyerek ha mégis fiú lesz, akkor jó korán kell elkezdenie a nemi identitásért való küzdelmét...

tegnap voltak itt apámék a lakásfelújítás óta először(!), úgyhogy volt nagy meglepetés hogy tényleg lakáskinézete van. És megkaptam életem legnagyobb bókját anyámtól amikor benézett a (szerencsére szépen rendbe rakott) gardróbba: "biztos hogy te az én lányom vagy?"