ma kétségkívül a legjobb pillanat az volt amikor visszahuzgáltam Zsófi kislábujját, és megszűnt a ficam.

Talán délben, lefektetéskor rúghatta el, még fel is jajdult, de azthittem a sarkát ütötte be amikor feküdt és a rácsokat rugdosta a nagy aludni akarásban, aztán egész délután minden baja volt, de nem tudtam rájönni hogy mi lehet, míg aztán kétszer is megtörtént hogy felvette az apja, illetve J, és mindkétszer ordított látszólag a semmi miatt, a számára amúgy két legkedvesebb ember kezében... ez már felettéb gyanús volt mindenkinek, úgyhogy tüzetes átvizsgálásra kerítettünk sort, hogy hátha szúrja valami, vagy szálka, vagy akármi, és akkor vettem észre hogy a kisujja furcsán meg volt csavarodva, meg kicsit piros volt. Tapintásra meg lehetett érezni hogy hülyén állnak a csontok benne.

Pánik: eltört a kislábujja így utazás előtt egy nappal, most mi lesz szegénnyel?! Védőnő 1 nem veszi fel. Ügyelet foglalt, Védőnő 2 felveszi, és megnyugtat hogy 1: úgysem lehet mit csinálni vele, 2: szerinte nem eltörött hanem ficamodott. Ez teljesen jól passzolt mint diagnózis, mert se lila nem volt az ujj, se nem igazán ordított ha hozzáértünk, csak akkor ha memozdítottuk.  Úgyhogy el akartam vinni az ügyeletre hogy csinálják meg de Védőnő2 lebeszélt, mondván ezt mi is meg tudjuk csinálni.

Nem kicsit voltam ez ügyben szkeptikus, de nekifogtunk: eb lefogta, én meg elkezdtem finoman kifelé simítani, húzni, amíg úgy nem nézett ki az az ujj mint előtte, és akkor bizonyosodtunk meg arról hogy tényleg ficam volt, amikor az ujj-visszatétel után mintha egy teljesen másik Zsófit kaptunk volna vissza: újra jókedvű lett meg rohangálós.