hétvégén megtörtént az első különalvása Zsófinak nagymamáéknál.

Mivel amióta megszületett, nem töltöttem el nélküle három óránál többet, már hetekkel előtte rettegtem, gombóccal a gyomromban hogy hogyan lesz, hogy fogja bírni, én hogy fogom bírni, a nagyszülők hogy birkóznak meg a feladattal, stb, de valamikor el kell kezdeni, és most volt az az ideális alkalom, hogy fél órányira voltunk ebék szüleitől a nyaralójukban, úgyhogy most vagy soha.

Szombat délután érkeztük a nyaralóba, nemsokára jöttek eb szülei, egy órán át lázasan magyaráztam a (bizonyítványom) használati útmutatót, a napirendet, a babajeleket amik fontosak, meg úgy egyáltalán, aztán odaadtuk Zsófit a teljes tábori felszerelésével, bárányszőröstől, gumicsizmástól, Bóbita könyvestől, aztán elhajtottak haza, mi meg csak álltunk sután a kapuban, hogy na most mi lesz...

és nem történt semmi.

megjöttek Senoiék, két napos grillezős, bográcsozós dumálós hétvégét tartottunk és borzasztóan nagyot csalódtam magamban, mert egy percig nem hiányzott Zsófi.

Ok, vasárnap este nagyon jó volt újra látni, nade hol marad a távollétében mardosó vágy, a hiányérzet? hát anya az ilyen??

mondjuk az tuti belejátszott, hogy volt azért telefonkapcsolat, mely alatt kiderült hogy mi sem hiányzunk neki, a két nagyszülő meg felváltva ömlengett hogy milyen aranyos, meg hogy nem sír, meg ilyesmi, de akkor is...