ötvenhat nap van hátra. tegnap vendégség, de már én sem tekintem magamnak külön személynek, hanem csak egy hülye krio-tartálynak, szóval már nem igazán beszélget velem senki.
a mai napnak kéne élni, de nem megy, egyre csak a végét várom ennek, aztán a következő lépésnek, stb. nem jó ez így, bár talán esetemben megérthető. vagy nem,.
most megint az építkezés is távoli, éjjelente ezerszer járok vécére és nagyon szeretem hogy a lakásba halványan bedereng a köztéri világítás, meg a szemben lévő tízemeletesekben egy-egy ablakban ott az élet, és ilyenkor rám tör hogy biztos mennyire félelmetes/magányos lehet egy vidéki kertes házban az éjszaka...
paragép lettem és utálom magam