hétkor haza is értem.. szép. a reggeli holtidő után nagyon beindult a meló, jól haladtam, ez meg jó. meg hihetetlen hogy holnap már karácsonyeste... T meg már Tokyoba utazik épp, zsebében a repülőjeggyel... kicsit ideges vagyok. már hogyne lennék ideges, ha egyszer 7 éve nem láttam.. nagyonjófej, de én meg béna vagyok, és majd csak szerencsétlenkedni fogok összevissza...na. nem negatívoskodok inkább így előre. majd kiderül minden a maga idejében...

jézus mennyi cucc van itt mellettem... ezeket most mind szét kéne szortíroznom... azért sajnálom hogy nincs most senki akinek várásolhattam volna.. márhogy pasi. annyira nem hiányzik, mint mondjuk másfél éve. asszem ez egy önvédelmi mechanizmus a szervezettől, hogy igaz hogy eleinte egyre jobban hiányzik egy kapcsolat, hovatartozás, a szerelem érzése de aztán egyre halványul... persze az is csak egy bizonyos mértékig. szóval ha nem feszegetem, akkor nincs is semmi bajom azzal hogy csak anyáméknak meg egy kutyának(!) kell ajándékot vennem, de aztán ilyenkor mikor még Zs is már hazaviharzik, meg már szinte mindenki otthon van a szeretteinél, vagy barátjánál, vagy akármi, meghallok valami szomorkásabb dalt, azért be-betudok fordulni... jaigen, mintha ismerősen ugyanúgy az APC - People are people menne mármegint... talán nem ezt kéne hallgatni... picsába hogy még most is azon őrlöm magam hogy vajon ő olvass-e ezt? rátalált-e? már két éve vége, de még mindig nem hevertem ki... kurvaélet... anyám szerint az ilyen első meg nagy szerelmeket nem is lehet... még ő is álmodik az ő Hufnágel Pistijéről néhanapján... azért most sokmindent odaadnék egy olyan szerkentyűért mint ami a Man in Black-ben volt, amivel ki lehet törölni emlékeket: szétsüttetném az agyam. mindent ki. nullázni, és fellélegezni...