az előző bejegyzéshez kapcsolódva

tegnap este hétig kását zabáltam itt a krumpliföldön (ez már tiszta magyar népmese fíling, márcsak a trillázó madárka képe hiányzik), szóval nem mentem órára mégsem. csak haza, hogy otthon fél órán keresztül dühöngve restartolgassak újra meg újra, mert nem ment az átkozott net, és hiába jártam el a 101. esőtáncot, csak nem, csaknem... végül feladtam és olvastam féltízig, majd beájultam. csudaérdekes dolgok. Izgalom, feszültség és dráma.

beindult hajnalban a vészhelyzet adrenalinfröccsös munkakedv, és átszántottam magam a kásahegy háromnegyedén. Már nem villog a beszarsz-gomb. de most már nem adom fel, utolérem magam ha addig*élek is... (*:félötig, mert ugye mennem kell órára. mwhaaaha)

gondoltam hogy nem túl jó ómen "munkaunodorom van" subjecttel levelezni kedvenc kollégákkal, de hogy ennyire elfajulnak a dolgok... épp a fodrászomnál mámorosan válogatjuk a színeket - ez a zöldesbarna teljesen jól kihamvasítana, nemgondolod? - és lélekben már teljesen kényeztetés-ON állapotban leledzem, Vogue-t lapozgatok és félszemmel a már táskába pakolt jódrága Paul Mitchell samponjaimat nézegetem vérsznob büszkeséggel, amikor befut a hívás a kolléganőmtől: "te, sokáig bennt voltam, és a főnök eléggé kiborult mert hiányoznak dolgok. szóval hogy nem csináltad meg őket még mindig, pedig már meg kellett volna... holnap ha lehet menj be szerintem korábban, és próbálj meg legalább egy kicsit bajmegelőzni!" itt már zöldeskék voltam, és csak örvénylett körülöttem minden... frankó érzés volt még két órán keresztül gyomorgörcsben ücsörögni a székben, amit hirtelen valahogy nem tudtam értékelni. Gyorsan leszerveztem hogy reggel már hétre kijussak, menteni a menthetőt, de akkoris; Milyen gyorsan lett hirtelen fontosabb más a hülyepicsaságnál, ugye? mondta az autopilóta bennt, és keserű szájízzel tudtam csak kényszeredett mosolyt csalni az arcomra amikor J, a fodrászom élete legjobb formájában volt ("...ez egy remekmű lett! a szine! a formája! ááá, zseniális vagyok!"). Aztán hazakotródtam, most épp Nine Inch Nailst hallgatok, és megzabáltam egy zacskó gumicukrot idegességemben.
will you bite the hand that feeds you?...

blogírási mélyponton vagyok. temporary out of order. a legnagyobb hír hogy Manci kiskutyám tüzel. de ezzel sincs egyedül, a családom mindegyik nőtagja ezt teszi épp. szerencsétlen apu.

korán érkeztem, ezért volt időm vásárolgatni, meg pénzt kivenni, ugyanis ma végre eljutok fodrászhoz is. vérmes reményeim vannak, bár lehet az is hogy holnaptól sapkában nyomulok, majd este meglátjuk.

egész hétvégén kisvárosokban voltunk, kis, többnyire földszintes házakkal. este mikor visszaértünk pestre, a bécsi úton hajtottunk be, a nagy sötétségben a panelek sziluettje mikor kezdett kirajzolódni, esküszöm scifi érzés volt: mintha a mátrix keltetőit láttam volna, ahogy perspektivikusan sorakoztak kétoldalt monumentálisan, és fenyegetően... fields, endless fields...

vasárnap nagy kirándulás négyesben:

Visegrád:

Csúnyán beszoptam, ugyanis kábé szívinfarktust kaptam a hegyre felfelé menet: A kocsival a dunaparton parkoltunk, majd úgy 50méteres szakaszon teljesítettük azt a röpke majd négyszáz méteres szintkülönbséget ahol a fellegvár volt. utána családi jeggyel hivatalosan belógtunk a várba, szörnyülködtünk a középkori kanzóeszközökben (Freud rotál a sírjában), szóval kínzóeszközökben egy jót (kedvencem a "hússzaggató pók" fantázianevű négyhegyű 50centis kovácsoltvas fogó volt), majd fényképezkedtünk egy sort, és kerülgettük az olasz turistacsoportokat. tényleg szinte alig lehetett magyar szót hallani... röhej

Esztergom:

először jártam ott, de elsőre nekem nagy csalódás volt, annyira kihalt, szinte alvó volt a város. aztán kiderült hogy csak a bazilika van rossz helyen, mert a dunaparti sétány már barátságos, meleg vasárnap délutáni napfényes, korzózós, jegeskávé-iszogatós volt.

Párkány:

kicsi kisváros, olcsó és majdnem magyar. vicces volt látni egy nagy szlovák zászló mellől az esztergomi bazilikát. Egyik idősebb kollégám mesélte most hogy ő még a háború alatt született, és pont elszakadt a nagymamájától, aki Sturovóban (Párkány) rekedt, és csak úgy tudtak kommunikálni hogy írtak levelet egymásnak amiben megbeszéltek egy időpontot, amikor lementek a duna partjára, és a vízre hajolva átkiabáltak egymásnak. Abban az időben mindenki így tartotta a kapcsolatot a másik oldallal... aztán lett komp 10 év múlva, majd kétezervalahányban újraépítették a Mária-Valéria hidat. és mostmár kölcsönösen oda-vissza tud járkálni mindenki. ami érdekes még, hogy tiszta palócosan beszélik a magyart odaát, pedig elvileg messze vannak onnan a bazmegyeiek...

a hétvége szuper volt, együttlevős, nyugalmas, mégis eseménydús. Ilyet még!