most jövök az első forgalmi vezetés órámról, és meg kell állapítsam hogy sokkkkkal jobban féltem tőle előtte, mint ahogy végülis volt. jó, mondjuk ehhez hozzátartozik az a biztonságérzet, hogy a mellettem ülő - egébként is kurvajól vezető oktató - lábánál ott a fék meg a gáz mégegy példányban. Azért az első gördüléseket Zoli - oktató - is inkább a néptelen hajógyári szigeten gondolta megtenni, mégiscsak az ő bőrét is a vásárra viszem... itt megtanultuk hirtelen hogy a kettes sebességi fokozatnál és a 20km/h-nál létezik még több is, ez tiszta félelmetes volt, olyannyira hogy mikor épp úgy negyvennel száguldottunk, és mondta hogy jó, akkor gyorsíts még egy kicsit, és tedd be negyedikbe, akkor úgy meglepődtem, hogy leléptem minden pedálról, ő meg csak a csuklóm eltörésével tudta megakadályozni, hogy így, szépen mégiscsak be ne tegyem négyesbe. Jó, volt hármas helyett ötöskapcsolás is, meg a térdig érő latyakban a keréknyom meg nem találása, ezért a kocsi megcsúszása, ezért kicsit befosás, de a végén mégis úgy gondolta, hogy "és akkor most jelezz itt jobbra, ...jó, oké, a lámpánál állj meg, és akkor menjünk ki az igazi forgalomba!" huhhh, jött a Nánási út, Királyok útja, majd ki a még mélyebb vízbe, a Szentendrei, Csillaghegyi, és Bécsi út. Aztán ki az ATIba, és végül vissza a Flóriánra. Iszonytató kátyúk, borzasztó latyakos hó, és persze a sok másik autós. ehhh... jó sokan megelőztek. Négy óra vezetés volt, és azért mikor kiszálltam - meg még mindig - azért remegett egy kissé a lábam, kezem, a végig ezerrel koncentrálástól. ... Hazafelé bandukolva persze azonnal felhívtam apámat eldicsekedni hogy merre jártam, és nagyban mesélem neki a hőstetteket még félig olyan hülye eszelősen a félelemtől, meg lóbálom a váltás cipőmet a szatyorban, amikoris zsssssuuuuuuuuuuuuupppp, akkorát tanyáltam az észre nem vett jégen hátra, hogy a telefonom balra el, a váltáscipős táskám jobbra, a rendes táskám meg mittoménhova repült szerteszét. Természetesen eme remek talajgyakorlatot csak és kizárólag egy tömött buszmegálló előtt tudtam végrehagtani... aztán jöttek segíteni mutogatni azért hogy melyik pocsolyában keressem pölö a telefont, meg ilyenek, de az amúgyis fokozott stresszes lelkiállapotomra ez a hanyattesés már annyira erős inger volt, hogy az adrenalinfröccstől mint egy kínai tornász fekvő helyzetből egy hirtelen laza kígyózó hátmozdulattal talpraszökkentem, máig se értem hogy hogy.
Amúgy kurvára bevertem ám a fejem, de ezt csak így most kezdem érezni, ahogy kezd elmúlni az ijedtség-mittoménmi kombó...