tesómékkal most próbáljuk beizzítani a gugli talk-ot, csak otthon náluk össze-össze omlik még a rendszer - egész addig amig meg nem unja A, a sógorom, és egy féltéglával helyre nem pofozza a gépet. Ha sikerülne, akkor mehetne az ingyentelefonálás, juhéjj.
akartam írni amúgy hogy hogy hozzá lehet szokni az otthoni láblógatós semmittevéshez, de hazudnék ha eztmondanám, mert így nemjó. így csak szétfolyik az idő a kezem között, nem történik semmi, és érzem ahogy tucatjaival pusztulnak az agysejteim. És hát a várakozás... nos ennél fosabb érzés nincs... a kétségek között hányódás, a bizonytalanság... és csak várni, szorongatni a telefont, amit a világtörténeleben először hangosra állítottam, és várni A Hívást, a hívásokat, számolni a perceket, a napszakok múlását, hogy most még nem hívhatnak, és most már nem fognak...