egy kicsit belesüppedtem az önsajnálat jótékony, langymeleg mocsarába, és vastag pléd alatt bekkeltem ki ezt a napot.

torok- és fejfájós reggel. bár sok szavam ismét nem lehet, mert nem hajnalok hajnalán kellett kelni, és ez jó. Amúgy az összes pórusomon át curry-t izzadok, a tegnapi madras curry-s ebéd nem hagyja hogy elfelejtsem. és mivel csípős is volt, lesz még egy emlékeztető.
tegnap egyébként még megnéztem a Dogville-t, és rohattul nemtetszett, de persze csak az irigység miatt. Hogy van akiknek kijut még idejében az élet iskolájából - micsoda nagy szavak - és azok meg tudják kérgesíteni a lelküket, és érvényesülnek, mert csak a jövő létezik, és az önös érdekük, és mindenki más pusztuljon. anyu szakközépben tanít, és ámulva hallgatom egykét sztoriját a kis 14éves csitrik hogy micsoda életművészek már, mert már rég túlvannak mindenen - veri a mostohaapja, megy látleletért, és beperli, stb. -, és igenis irigylem ezért, mert hiába a szép gyerekkorom, a kedves szüleim, ez a naív hozzáállás az élethez, hogy mindenki ugyaúgy továbbra is segíteni akarna, ezt csak lázálom. És itt állok, huszonnyolc évesen, és ezekkel a kiforrott ön- és éntudatú céltudatos, számító és könyörtelen emberekkel kellene tudnom szót értenem, sőt harcolnom. kábé mint egy meztelencsiga vs. páncélos skorpiók.
és lassan, pofon a pofon után esik le az egész, ahelyett hogy töményen adagolva túl lettem volna már az egészen, megerőszakolt, és láncravert volna a fél falu, hogy utána én csavarjam ki a pisztolyt a gonosz kezéből, hogy hagyd, ezt nekem kell megtennem.
egykét keserű könnycseppbe kerülne már csak akkor az ilyen jellegű döntés, és nem többéves morális lelki tusába, ahol végülis nem tudom magam meggyőzni, és veszítek, és eltaposnak.
szóval nemtetszett

rózsaszín reggel. álmos, nehezen a világra ébredős, de finom. a mélypont - elesés - utáni megszabadító felemelkedés. Tegnap el is kezdtem pont taglalni ebnek, hogy elesni mennyire szar. nemcsak fizikai fájdalmai vannak, hanem elég komoly lelki is. tegnap konkrétan pont olyan súlyú érzés volt mint két napja a tárgyalóban ülni. Eb szerint a folytonosságba vetett hitünk rendül meg ilyenkor, hogy nem feltétlen úgy mennek a dolgok ahogy azt mi elképzeljük. Hát igen, nem lehet örökké rohangálni, meg egy földet kapálni se anélkül hogy pofára ne esnénk hol átvitt hol a maga konkrét értelmében.

a lúzerség fokozható. De ez nem is fokozás, csupáncsak megélése a belső feszültségeknek. Akkorát taknyoltam a betonon ugyanis, hogy a térdemről két helyen lejött a bőr, tízforintosnyi véres foltokat hagyva, farmeren keresztül. Meg a tenyeremről is, de az olyaténképp mintha nagylyukú sajtreszelőbe estem volna kicsit rézsútosan. Történt mindez egy sötét, árnyas budai parkban, tanuja a hold.
Meg a szarul lerakott járdaszegély

Az élet nem áll meg: Szupertitkos Projekt Phase 2 maeste. jövőhéten Grand Finale.

legalábbis remélem

angol CV is kész, márcsak egy frankó képet kell visszalopjak magamról, azt rányálazni a cv-re, és mehet szanaszét a világba. Janem: még előbb átfordítom németre is, megaztán kéne egy cover-letter is. ehh, van itt még meló

ezerrel rajtavagyok az ügyön, nekem állás kell, nem vagyok hülye, és púpos se, és csakakzértis jól fogok kijönni ebből, punktum!

(bár az osanban a kínai kajáldánál hezitáltam a "pultost felveszünk" feliratnál)

bejöttem dolgozni, de hogy azért legyen valami jó is nekem ebből, csak a féltizeneggyes busszal. itt bennt gyorsabb az internet, meg jobban esik itt bennt hegesztgetni az önélterajzomat, meg listázni a "job offer" oldalakat

első reggel: egy kis fejfájás, de tudjuk be most a tegnap esti két pohár vörösbornak. felkelve, majd magamhoztérve méla bambulás az ágyban, és töprengés ezerrel: most akkor hogyan tovább. Még soha ilyen kilátástalan nem volt a jövő, pedig egy párszor gondoltam már ilyen jelzőkkel rá, de akkor az mindig csak félig volt az. Kis lamentálás, a dugába dőlt projektek csendes elsiratása, majd a szedd-össze-magad-ez-nem-a-világ-vége mantra ismétlése megnyugvásig. Érdekes, új perspektívába került hirtelen minden. Igaza volt Lobónak: már nem volt a krumpliföldbe benne a szívem, leginkább már ott szerettem volna hagyni, de úgy voltam vele mint egy párkapcsolattal: már nagyonrég nem voltam szerelmes, sokat gondolkodtam azon hogy elhagyom, de sosem volt elég bárorságom megtenni, inkább a megszokottság langy lábvizében áztattam magam.