első reggel: egy kis fejfájás, de tudjuk be most a tegnap esti két pohár vörösbornak. felkelve, majd magamhoztérve méla bambulás az ágyban, és töprengés ezerrel: most akkor hogyan tovább. Még soha ilyen kilátástalan nem volt a jövő, pedig egy párszor gondoltam már ilyen jelzőkkel rá, de akkor az mindig csak félig volt az. Kis lamentálás, a dugába dőlt projektek csendes elsiratása, majd a szedd-össze-magad-ez-nem-a-világ-vége mantra ismétlése megnyugvásig. Érdekes, új perspektívába került hirtelen minden. Igaza volt Lobónak: már nem volt a krumpliföldbe benne a szívem, leginkább már ott szerettem volna hagyni, de úgy voltam vele mint egy párkapcsolattal: már nagyonrég nem voltam szerelmes, sokat gondolkodtam azon hogy elhagyom, de sosem volt elég bárorságom megtenni, inkább a megszokottság langy lábvizében áztattam magam.