Tegnap voltunk megnézni a Katona József színházban a Sáskák c. darabot.
Az az igazság hogy az egyik kollégám szervezi a színházbajárásokat: minden hónapban kiválaszt egy-egy darabot, és arra verbuvál jelentkezőket, mi meg mindig elmegyünk mindenre amit szervez, válogatás nélkül. Teljesen rábíztuk magunkat Á.-ra, aki így olyan darabokra is eljuttat minket amire én speciel soha nem ültem volna be magamtól. Pont ezért, ugye. El se olvasom általában előtte hogy miről fog szólni, szeretem teljes meglepetésként megélni az estét.
Így történt hogy tegnap egy kortárs szerb egzisztencialista bohózatra (?), vagyis inkább drámára ültünk be. Ezek a szavak egyesével puffogtatva is nehezek egy péntek estére, de így együtt, töményen ömlött a nyakamba. De a dráma már a nézőtéren elkezdődött: a szék kicsi volt, kényelmetlen és előre dőlős, a nadrágom alul nyomta a hasam, a melltartóm felülről, és mikor felgördült a függöny, akkor jutott eszembe hogy még zsepim sincs, pedig kéne, és szomjas vagyok. Jó alapok. Nomegaztán most arconcsapott maga a történet is ami minden rosszról szólt amiről én mostanában nem akarok hallani: az elmúlásról, a generációs ellentétekről, a még- és a már- szinglikről (elhagyottakról), a szar férjről, a kicsinyes terhes feleségről, a zsugori apósról, a köcsögszemét gyerekről, mindezeket a karaktereket egy fura, mármár nem evilági nő köré csavarva, aki állt a középpontban, és ragadt rá a történet mint egy hurkapálcikára a vattacukor.
Nagyon jó rendezés (Máté Gábor), remek férfi főszereplő (Elek Ferenc), és szuper jelmezek (Füzéri Anni).
