azért azt is megörökíteném az utókornak hogy a gyerekek most vagy két napja csudarendesek: Zsófi eljátszogat, Simi elnézelődik, nagyokat alszanak, minimális a sírás, kezelhetőek a szituációk. Biztos tekintettel vannak arra hogy most tetőzik kripliségem a térdemmel, és olyan vagyok pont mint nagymamám volt, hogy nem tud leülni, csak lerogyni, és nem tud felállni, csak segítséggel.

és mégis, most így több napja a négy fal között rámtört a klausztofóbia. Menni, menni, messze, messze. Vissza az időben, amikor még ötven kilóval kevesebb voltam, és nem volt ez a két horgonyom, és megtehettem, és volt saját életem, nem csak egy részhalmaz voltam.

Síelni szeretnék, táncolni szeretnék, moziba menni szeretnék, azon filozofálni hogy melyik koncertre menjek, vagy simán csak egy tejeskávéra lehuppanni egy _akármelyik_ kávézóban. Vagy simán csak egy tejeskávé. De se tej, se kávé. Illetve most meg ugye már ott tartok hogy annak is örülnék ha legalább a vécére leülés és felkelés ne okozna gondot, és ne kellene meggondoljam hogy egyáltalán elinduljak-e...

Vagy csak maga a tudat elég lenne hogy megtehetem, mind anyagilag, mind az időmet tekintve, mind a függőségeimet tekintve (illetve ugye az nem volt, függetlenként).