tegnap az amúgy cuki gyerekekből estére eléggé elegem lett, mert addigra ők is átestek a holtponton és nyavajgósak lettek és irracionálisak, a végén meg már sietni kellett (mindig sietni kell valahova, még akkor is amikor semmi sem történik) és Simi egy istennek se akarta elengedni a hülye járássegítőt (ami újra sláger és mind a kettő azt tologatja a lakásban) és elszakadt a cérna és szabályosan kirúgtam előle. ő persze pofáraestett és bőgött.

aztán meg én bőgtem a kocsiban hogy mekkora egy tirpák vagyok, és hogy ez csak két gyerek, mégis mi a frászt csinálok majd hárommal. 

és akkor pörgettem végig magamban azt hogy miért van ez az óriási diszkomfort érzetem úgy anblokk most, és arra jutottam hogy szegény szerencsétlen harmadik gyerek. 

Mert nyáron volt az a pillanat, amikor ugye úgy tűnt hogy nem jön össze mégsem harmadik, és elengedtem a témát, és arra fókuszáltam ami van: két, szép, egészséges gyerek, ráadásul fiú is meg lány is, tényleg mit nyavalygok, jó lesz ez így. Már épp elég nagyok, lehet velük már normálisabban élni, utazni, kirándulni, értelmesek, szépek, minimálisan jól neveltek is.

Épp elhatároztam hogy dolgozni is visszamegyek, már ki is számoltuk hogy akkor mennyi szabi, mikor jön a tényleges munkába állás. (újra emberek! újra IQ fürdő! szociális és társadalmi élet!)

Már kitaláltam hogy a műtétet is megcsináltatom, amivel majd ugye szépen lefogyok és ráadásul ugye a szexuális életem is épp kivirágzófélben volt.

Erre hopp: terhes.

és most tényleg iszonyatosan terhes a terhesség, és iszonyatosan sajnálom szegény kisklambót, hogy rögtön ezzel a türelmetlenséggel mérgezem, de egész egyszerűen sikítozni támad kedvem hogy mennyire szar ponton nyomtam be a GOTO 10-et.