ötvenhat nap van hátra. tegnap vendégség, de már én sem tekintem magamnak külön személynek, hanem csak egy hülye krio-tartálynak, szóval már nem igazán beszélget velem senki.

a mai napnak kéne élni, de nem megy, egyre csak a végét várom ennek, aztán a következő lépésnek, stb. nem jó ez így, bár talán esetemben megérthető. vagy nem,.

most megint az építkezés is távoli, éjjelente ezerszer járok vécére és nagyon szeretem hogy a lakásba halványan bedereng a köztéri világítás, meg a szemben lévő tízemeletesekben egy-egy ablakban ott az élet, és ilyenkor rám tör hogy biztos mennyire félelmetes/magányos lehet egy vidéki kertes házban az éjszaka... 

paragép lettem és utálom magam

pontosan így nézek ki, ekkora seggem, ilyen narancsbőr-hegy-völgyes a combom és pont ennyire nem tudok se öltözködni, se mozogni... http://velvet.hu/sztori/2013/12/31/vececseszet_is_osszezuzott_a_vilag_egyik_legnagyobb_segge/

karácsonykor otthagytuk a gyerekeket a karácsonyi körút utolsó állomásán, anyóséknál. Hazafelé az úton már rosszul voltunk B-vel hogy hogy éljük túl a cuki gyermekeink hiányát, majd két napig csak tengtünk-lengtünk a lakásban, és mint egy rossz romkomban, állandóan "awww"-ogtunk a megható gyerekes videókon/fotókon.

és nem mozdultunk ki. bravo. 

oké, én már nem vagyok se fizikailag, se lelkileg social life compatible, de azért ez nonszensz hogy ennyire a négy fal között élek.

De legalább van egy-két milestone amit várok. Bár az igazi az lenne, ha zen-módon képes lennék csak a mára figyelni, mert ugye a múlt már, a jövő meg még nincs.

Szóval már születésnapomon is azt kértem hogy menjünk el újra a hotel Ózonba majd télen, még amíg egyben vagyok, és most karácsonykor is ez volt az én kívánságlistámon, úgyhogy kölcsönösen nem ajándékoztunk semmit, hanem virtuálisan félretettük a pénzt az ügyre. Január végére tervezem a hotelt, mert a december úgyis tele van programmal, a január meg már olyan üres és szürke. Így most januárban lehet várni a hotelt, aztán február végére a gyereket, aztán azt hogy leteljen szülés után a hat hét, majd hogy meleg nyár legyen, utána meg az augusztust. 

Amikor elmegyek és megcsináltatom a gyomor by-pass műtétem.

és akkor jövő ilyenkorra már egy majdnemvékony, háromgyerekes, többet-soha-nem-leszek-terhes, nemsokára-újra-felnőttlétbe visszatérő ember leszek. YAY! (és esetleg még építkezni is fogunk, amit most hirtelen nem tudom hogy melyik rekeszbe tegyem, a pozitív, vagy a negatívba-e)

...kár hogy közben elment cirka hét év... és hogy nem mondjuk Brad Pitt vagyok, aki ötven évesen szebb mint én hamvas 24 évesen voltam.

gyerekeknek outsource-oltam a fadíszítést, hátha így nem szedik le, mivel ők tették fel a díszeket. Meg legalább addig sem tévéztek. B épp shepherd's pie-t készít, ez most már kvázi hagyomány, mert negyedik alkalommal csináljuk ezt karácsonykor. Halászlé meg liba meg töltöttkáposzta majd nagyszülőknél lesz úgyis dögivel.

én totál takony vagyok, este állítólag úgy horkoltam a gombócos torkom miatt hogy B át kellett költözzön a gyerekszobába. szegény. 

és már megint ocsmány időjárás, meleg, nemsokára jön az eső is. Fehér karácsonyt akarok! */me toporzékol*

este most a változatosság kedvéért Zsófi kezdett rá pavor n. szerű ébreszthetetlen bőgésbe, most már teljesen nem tudom hogy mit csinálunk rosszul. B szerint túl későn fekszenek le. Nade nem tök mindengy hogy mikor fekszik le ha utána másnap sokáig alszik? Mondjuk tegnap 11-től, reggel 10-ig... szerintem elég. 

Mindenesetre roppant fura. Feküdtem az ágyban, kezemben a csillapíthatatlanul zokogó, nem-éber Zsófival és néztem a kis arcát, meg az izzadt hajtincseket simítottam ki az arcából és közben nem tudtam nem azon gondolkozni hogy mennyire kis halandóak. Sokszor előjön ez a gondolat nekem hogy egyszer csak valahogy nem lesznek. nem rettegés, hanem roppant szomorúság. nem tudom miért, olyan kis törékeny a létük.

rettentően szerettem síelni. szeretnék is majd újra. addig is a gyerekeken keresztül élem ki a dolgot, Zsófira is már két évvel ezelőtt télen sílécet adtunk és befizettük egy menet oktatásra. akkor két és háromnegyed éves volt, egész jól bírta, Péter bácsival Mátraszentimrén. Aztán tavaly is, de akkor elbohóckodta illetve Simon már nagyon zokonvette hogy ő csak a partvonalról szemlélheti. Úgyhogy nagyon vártam hogy idén végre mind a ketten mehessenek. 

Eddig csak a síruhákat vettem meg minden évben, az mindig nagyon jó beruházás volt, öröklődik is szépen, az első adagot már Simi is kinőtte, és most Zsófinak már a gyerekosztályról kellett megvenni az első igazi sínadrágot. A többit kölcsönöztük. Idén viszont vettünk már sisakokat is, az talán nem egy évre szól, de fene tudja, amekkora feje van ezeknek az én gyerekeimnek :)

Reggeli csendélet a pizsamafelsős, cumista, meztelenseggű Simiről amint a kobakban pózol:

Itt meg a két sportsman, szinte teljes felszerelésben:

Ez pedig már Epény. Itt most voltunk először, fura hogy nem hegyen van, hanem egy völgyben, de szerintem jövünk még máskor is, mert szerencsésebb a jegypénztár-kölcsönző-oktatás intézésének térbeli elhelyezkedése (Mátraszentistvánon három szinten van és messze egymástól), illetve az oktató, Gábor (bácsi) is jó volt, meg még ott lehet lenni a tanulópályán a szülőknek is bent, mert ennyi idősen azért sűrűn kell igazgatni őket (orrfújás, kesztyűleesett, pisilnikell, stb)

Kölcsönzőben:

Siminek: 70centis léc, 24-es bakancs

Zsófinak: 90centis léc, 26-os bakancs

Elvileg egy közös, kettő fős oktatásra fizettük be őket, de végül sorosan egy-egy gyerekkel foglalkozott, mert az elején Siminél tört el a mécses hogy ő aztán mégsem akar "korcsijázni", Zsófi meg lelkesen csúszott, meg felvonózott.

Aztán úgy hat kör után feladta, hogy ő most hógolyózni akar, addigra meg pont Simi lett besózva hogy most már ő is akar menni a felvonóval és végül ő ment szinte többet.

úgyhogy most azt számolgattuk hogy egy szezonra ha megvesszük a használt felszerelést, amit jövőre újra visszavásárolnak ha ott veszi az ember a nagyobbat, akkor az gyerekenként három kölcsönzés árával egyenértékű és mivel anyósék most beszállnak karácsonyi ajándék gyanánt a projektbe, ezért még kevesebb, szóval elkapattuk magunkat és vettünk egy 70-es és egy 90-es lécet. Megy majd apósékhoz a fa alá. Már csak cipőt kell utána venni nekik.

Ezzel is kényszerítve érzem majd magunkat hogy menjünk még legalább kétszer-háromszor velük sípálya közelébe. Nagyon reménykedem hogy nekik majd szépen beépül az életükbe és a mozgásukba a síelés, nem úgy mint nekem, akinek majdnem felnőtt fejjel került a léc lábamra (gimi) és addigra már fosógalamb lettem. Az a típus aki áll a piros pálya tetején és bőg, mert túl meredek, közben meg mellette húznak el a háromévesek guggolórajtban.

Illetve ezen is dolgozni akarok majd, és mire újra lécre állhatok majd addigra legalább a két nagyobb gyerekkel ne kelljen külön "foglalkozni", remélem ők lesznek azok akik elhúznak mellettem a pályán miközben én rettegek kicsit a tetején...

nem is akarok belekezdeni, annyira utálom már ezt a témát.

egy rövid szösszenet: szerettem volna idén 24-én menni hozzájuk kiscsaláddal, hogy ne egyedül karácsonyozzanak, erre kioktatott hogy nem lehet, nem mehetünk. 

de mikor már hatmilliomodszor fut bele az ember ugyanabba a pofonba, akkor miért fáj még mindig minden egyes alkalommal? miért lesz belőle bőgés? miért nem lehet megszokni legalább?

más családokban egy kiságy van, és az öröklődik gyerekről gyerekre. Nos, hogy lassan itt a harmadik gyerek, nálunk épp a "vegyünk egy harmadik kiságyat!" a téma, amitől anyám mindig lepadlózik, hogy a nagyok miért nem ágyban alszanak már. Meg miért alszunk még mindig egy szobában. És komolyan a kicsi is majd hozzánk fog bezsúfolódni?

Igen.

Szóval a hálószobában a mi ágyunk mellett áll a két HENSVIK kiságy, amit azért szeretek, mert az egyik oldaluk tömör. Nagyon szeretem hogy egy kupacban alszunk, hogy azonnal tudok reagálni, bármi bajuk van, betakarni ha kitakarózik, nekik se trauma egy tök nagy szobában elaludni tök egyedül, amikor én sem szeretek egyedül aludni, én is B-vel alszom. A külön ágyikók is kellenek, mindenkinek kell a kis zug, ami a sajátja, ő rendelkezik vele, kis biztonságos zugoly.

És nagyon jó hogy egy szobában alszunk, mert így a gyerekszoba egy olyan szoba ahol játékok vannak és hely a felnőtteknek is hogy kényelmesen legyenek, hogy legyen kedvünk nekünk is ott lenni. (és nem mellesleg esetleges vendégszobaként is tud funkcionálni)

Szóval minek nagyobb ágy amíg a rácsos 120 centis, Zsófi meg még csak 110? még pont elfér, B is 190 centisen fekszik a 2m-es ágyban.

A két rácsoságynak ki akartam vágni az oldalán pár rácsot, hogy ki tudjanak oldalra menni belőle könnyebben (eddig csak könnyedén átvetődtek), és közben megmaradjon a felső korlát is, mert Zsófi most már több éve úgy alszik hogy estére sátort kér: le kell takarni az egész ágyat egy vékony takaróval.

Azt is hozzátenném hogy az ágyakat extrán felszereltem hogy tényleg imádnivaló legyen: fejvédők még mindig megvannak, huzatfogóként és dekorként funkcionálnak, mert azért a fal felől tud húzni a hideg. Bent cuki színes lepedők, azon az elmaradhatatlan bárányszőr, ágyneműk puhák, kényelmesek és komfortosak. és mindenkinek saját kislámpája van.

De B-vel kis kommunikációs félreértés miatt egyik nap arra mentem át a hálóba hogy épp mind a két ágynak leszerelte az oldalát, Nagyon nem örültem, nem így akartam, ráadásul olyan bénán nézett ki hogy hiányzik az egész oldala. Este Simi egy nagy koppanással ki is esett belőle, Zsófi meg letúrta az ágyneműjét, úgyhogy menteni a menthetőt elmentünk az ikeába leesésgátlót venni Zsófinak. Siminek meg visszaszereltük az oldalát. A leesésgátlóval most megbarátkoztam, este felszereltem, arra került az eddig sátorként funkcionáló zöld takaró.

A fenti képen egy esti sorozat: első képen csak alvást mímel, még otthoni ruhákban, látszik a bárányszőr. Másodikon már pizsamás, esti elfoglaltság: fürdés után, betakarózva, könyvet olvasva. Harmadikon meg: elfáradt és lekapcsolta a villanyát. Látszik hogy Simi még fent van (nagyágyban kalózkodotott épp) és az ő lámpája még ég is. 

Ez annyira cuki felfedezés volt hogy van olyan pillanat a gyerekeknél is igenis, amikor ő maga is el akar aludni, amikor felnyúl és lekapcsolja a villanyt. Nagyon cuki hallani a lekapcsolódó villanykapcsolókat :)

ágy és alvás. az alvással is ugyanúgy vagyok hogy nem akarok azzal büntetni hogy "alvás!" mint ahogy a "menj az ágyadba!" sem vagyok hajlandó alvásra kényszeríteni senkit. Nekem is tök változó minden nap hogy mikor leszek álmos, neki miért lenne minden nap 20:00 óra jó? Annyi a menetrend hogy fürdés után egy darabig még gyerekszobában lehet olvasni/gyöngyözni/rajzolni, utána meg hálószobába orientálódunk és akkor meg ágyban lehet még olvasgatni. Vagy akinek van kedve, az mellém is befeküdhet, amíg én is olvasok.

Mert ezt is bevezettük: egyrész hogy úgyis későn fekszenek már le a gyerekek, úgyhogy nagyon ritka lett hogy nem velük fekszünk (régen ugye az volt hogy 9 körül fektetés, utána meg fent voltunk még sokáig kettesben B-vel) és ha már úgyis velük fekszünk akkor meg olvasunk. Úgyis hiányzott már az olvasás nekem is, mert én ágyban olvasó vagyok. Eddig nem mertem világítani, nehogy felébredjenek, de ez is jó bizonyíték volt hogy a kicsi fénykörű lámpák nem zavarják a másikat az alvásban és aki álmos az így is-úgyis elalszik.

----------------------

jaigen: Simi mikor megszületett, akkor gyerekszobában az ágyat nyitottam nagyra és ott aludtunk Simivel az első hat hónapban kettesben, Így B és Zsófi is tudott aludni, elég ha csak egy ember szívja végig ezeket az első hónapokat, utána költöztünk egy szobába mind. Most is ezt tervezem, B Zsófival és Simivel, én meg az új gyerekkel a másik szobában. Aztán egyesítjük az erőinket. Megvan a harmadik kiságynak is a hely még. De ez még egy év múlva esedékes, nem tudom hogy akkor épp hogy és hol fogunk állni, úgyhogy még nem tudok erről igazán nyilatkozni és ezért hezitálok megvenni a harmadik kiságyat is

tegnap IKEA, hoztam papírcentit és rögtön le is kellett belőle sokat vágni. Papírcentis visszaszámlálás indul. 80.

amit még nem meséltem, az az hogy újra leporoltuk a házépítés ötletét, legalábbis most kiviteli tervet akarunk készíttetni, hogy azt utána rendesen beárazhassa pár cég és megnézhessük hogy mennyire reális/irreális belefogni. meg titkon reménykedünk hogy tavasszal, a választások előtt majd talán meglódul az adakoznivágyása a politikusoknak és ha tényleg így történik, akkor rajtrakészek lehessünk.

Érdekes amúgy ez a lucaszéke házikónk... Még mindig VP-vel terveztetünk, de érdekes volt nézni hogy ugye most nyár végén újra elővettük a két éve fiókban pihenő terveket és hogy mennyi minden hibát láttunk így friss szemmel rajta. Újra leültünk, átbeszéltük, aztán új vázlat, újra átbeszélés és most megint új vázlat jött, hát így állunk most.

Már egész közel a szinte tökéletes végeredményhez, ami ugyan nagyon sok kompromisszummal jár, de igyekszem a kompromisszumokat konszenzusokká gyúrni. Meg VP-vel mindig a jó-zsaru-rossz-zsaru dolgot játsszuk, mert én vagyok aki az archdaily-től megrészegülve hozom a vadabbnál vadabb ötleteket, amik csak még jobban tüzeli VP-ben az őrült építészt, B pedig a földhözragadt, költségtervező mérnök aki próbál minket lerángatni a valóság talajára.

Szóval nemsokára megvan a jó terv, ebből fognak egy kiviteli tervet gyártani, ezt beárazzák és akkor meglátjuk hogy tavasszal nekivágunk-e avagy sem. Most jó eséllyel a mérleg nyelve az igen felé dől, bár nagyon csúnyán hitelekbe verjük majd magunkat, de már tarthatatlan lesz amúgy is az itteni lét, ami olyan igazi se-veled-se-nélküled, mert egyrészt szerettük mert jó helyen van, másrészt utáljuk mert panel (drága fűtés, hülye szomszédok), szerettük mert olcsó és pl utazásra lehetett elkölteni a pénzt, de utáltuk mert annyira kicsi hogy tényleg muszáj volt utazni ahhoz hogy ne bolonduljunk meg itt egymás nyakán, stb.stb... 

Nem tudjuk hogy milyen lesz kint lakni. lehet hogy meg fogjuk utálni, benne van az is a pakliban. ingázástól mindig kiráz a hideg, de muszáj lesz kipróbálni, nem állapot hogy a kertesházas ismerősöket kuncsorogva-telefonálgatom minden hétvége előtt körbe hogy esetleg mehetnénk-e oda gyerekeket futtatni.

naszóval az úgy volt hogy eleve három gyereket akartunk, de amikor Zsófi után Simi hamar összejött, akkor az elején nagyon sokat szoptam a kis korkülönbség miatt, tehát toltuk a dolgot. Aztán egy éve viszont nekiálltunk, nem akartam nagyon nagy korkülönbséget, mint nálunk volt pl (oké, az extrém: vagyok én, aztán rám alig két évre tesóm aztán rám 12 évre jött kistesóm), és nem jött össze. Egyre több sikertelen teszt, meg kényszerkamaty meg minden és nyár végén feladtam, hogy oké, nem jön össze, nem jön össze, különben is van már kettő, rögtön mind a két fajtából, mégis mit sír a szám. Elkezdtem a munkahelyemre is a visszajelentkezést és TERMÉSZETESEn akkor jött Murphy, meg a Sámson munkanevű egyén, aki meg akkor fityiszt mutatott és bejelentkezett, de csak azért hogy kicsit jóóól beéghessek a főnököm előtt is, akivel már épp mindent szépen letisztáztunk.

Utána, alig két héttel a pozitív teszt után, kaptam egy olyan fasza epegörcsöt hogy négy napot kórházban töltöttem, ahol meg akartak műteni, de koraterheseket sosem műtenek, úgyhogy csak infúzió, meg fájdalomcsillapítás, meg éheztetéses diéta és ígéret hogy ha második trimeszteres leszek, akkor majd már műthető leszek. 

Most lekopogom, nincs gond epémmel (nekem a terhesség erősíti fel ezt a dolgot a házidokim szerint, mert csak Simis terhességkor volt egy nagy epegörcsöm, meg most ez az egy), mármint nincs görcs, de a pár pici kő benne van, szóval ha addig nem is, de utána mindenképp műtenek, műtenének.

jaigen, és a kórházba amúgy úgy kerültem hogy ekkor már két hete folyamatosan véreztem (első jel hogy biztos nem marad meg ez sem), irány ügyelet, aki rögtön nőgyógyász ügyeletre küldött hogy ők zárjanak ki vetélést , 100%ban nem tudott kizárni semmit, de részéről nincs gond. ekkor vissza dokihoz, aki meg sebész ügyeletre tovább, ahol végre megvolt a diagnózis hogy epegörcs, de igazából senki nem tudott semmi biztosat, mert ugye véreztem is közben, 

A kórházban neveztem el Sámsonnak, mert ha túléli ezt az egész hercehurcát, akkor tényleg olyan erős mint a neve.

és innentől próbáltam nem is rákoncentrálni, hogy ne legyek én sem és a gyerek sem nyomás alatt.

amúgy úgy tűnik hogy fiú, de névre nincs ötletem, illetve ami van, az meg nem arat osztatlan sikert az itthoni kupaktanácsban. 

nov30-án lejárt a GYESem, viszont rég kellett táppénzt és hasonlókat intéznem úgyhogy ezt pl most benéztem, mert csak ma mentem el intézkedni... mert minek az ellenség, amikor saját magunkkal tudunk a legjobban kiszúrni úgyis...